A szabadság utolsó napjai és a szezon indítása

Bár a téli szezon indítását eredetileg december 1-re terveztük, azért az hamar kiderült, hogy nem lesz itt nagy tolongás december elején. Niederthai még mindig álmoskás és csendes, a körülöttünk lévő szállodák és magánházak se fogadnak még vendéget, még minden lassan zajlik. De azért az elmúlt 2-3 hetünk se volt unalmas.

November végére Nóriék bejelentkeztek, mivel BP-nek céges jutalomsíelése volt épp a mi völgyünkben, és mikulás környékén meg amúgy is terveztek jönni hozzánk szintén BP valamilyen céges síelős-gálavacsizós dolga miatt, jött az ötlet, hogy akkor miért nem jönnek hosszan. BP innen csillagtúrázhatna a céges programokra, Nórinak és Lucának meg lehetne itt a bázis. Így is lett, és 2 hetet töltöttek nálunk, ami igazán remek volt. Mivel otthon Luca nem igazán akart velünk szóba állni, kicsit aggódtam, hogy szegény gyerekkel mi lesz, ha 2 hétig némaságba kell burkolóznia, de szerencsére hamar feloldódott, és természetesen Jürgen lett a kedvence. Akárhányszor hallotta az ajtó csudódását, máris kiabálta: Szia Gergő! Szia Hófi! De rengeteget segített Jürgennek a kályha begyújtásában (szigorúan kisbence nélkül), volt hóemberépítés, kis túrázás, esténként pöcifoci, legózás (köszönhetően Nóriéknak, akik megleptek minket egy remek legókészlettel). Aztán mikor Luca aludni ment, beindult a nagy traccsolás, társas, ezazamaz. Szóval remek volt a szabadságunknak ezen szakasza is.

Valahogy tavaly elkerülte a figyelmünket, hogy milyen is itt a Mikulás. Most viszont talán épp Luca ittléte miatt, kicsit érzékenyebbek lettünk a témára, de az is lehet, hogy azért, mert még Mikulást előtt egy héttel Umhausenben ránk törtek az itteni krampuszok. Itt kezes-lábas, szőrös ruhában vannak, fejüket egész maszk borítja, ami elég ijesztően néz ki. Épp indultunk felfele, amikor az út közepén megáll egy gyereksereg krampusznak öltözve, két oldalról feltépték az autó ajtaját, és elkezdtek rángatni minket....bazira megijedtem, hiteles sikolyt nyomtam, ami Jürgen szerint nagy örömmel tölthette el az amúgy kb. 10 éves gyerekeket.

Mikulás előestéjén épp Nóriékkal lazultunk már, amikor kolompolás hallottunk. Nóri elkiáltotta magát: itt vannak a krampuszok! :) BP is felugrott, Nóri az étterem fele szaladt, én rohantam, és lekapcsoltam minden lámpát, Jürgen pedig tök sötétben próbálta bezárni az ajtót. Teljes volt a para, aztán persze sehol senki se volt, elég jót mulattunk a bénázásunkon.

Másnap Nóriék megnézték, hogy is érkezik itt meg a Mikulás: először teherautón megérkeztek a krampuszok (a platón égett a tűz), jól elkaptak mindenkit, és benyomták a hóba, majd megérkezett a kedves Mikulás is, akivel a gyerekek már nem annyira tudtak foglalkozni, mert eléggé megviselt mindenkit a sok ijesztő és kicsit agresszív krampusz :)

Nóriék ittléte alatt volt néhány napig egy kedves házaspár vendégünk, meg Jürgen szülei is itt voltak egy kicsit, de ezt követően mostanáig még maradt egy fél hetünk, hogy kicsit újra ketten legyünk. Persze napközben (természetesen nem korai kelést követően) rendeztük a ház dolgait, Jürgen befejezte a szőnyeg- és kárpittisztítást, én a konyhát, menüt rendeztem, rendbe tettük a használt szobákat, és esténként persze remekül éreztük magunkat. Teke, csocsó, xbox, jobbnál jobb programok a párnás bűnbarlangunkban :)

Aztán ma hivatalosan is elindítottuk a szezont, reményeink szerint mostantól húsvét utánig nem lesz üres a ház. Ezt egy kedvesnek tűnő román csoport indította, akik nagy örömünkre a ház felét majdnem elfoglalják, így az amúgy nem igazán keresett december közepei időszakban nekünk egész jó kis vendégseregünk van.

Holnap érkezik Dóri, aki remélem, fel van vértezve, és buzog benne a tettvágy, mert 22-től 4 hétig nem lesz megállás, az tuti.

Eléggé izgulok, hogy fog menni ez az időszak, mert bár volt már teltházunk néhányszor, 4 hét egyhuzamban még sose, és mindezt fokozza még, hogy a karácsonyi hétre bejelentkezett egy 16 fős társaság 3 estére vacsizni + a szilveszteri héten meg nagyobb vacsit, éjféli menüt is prezentálni kell. És akkor ott van még a bejgli, amit szigorúan csak Jürgen miatt csinálok. Remélem, hogy jól fog minden menni, hogy a külsős vendégek miatt nem fog romlani a ház vendégeinek kiszolgálásának színvonala, a szilveszter is jól sikerül, no és, hogy bírni fogjuk végig 4 héten keresztül ezt az őrületet. Sokat számít majd, hogy milyenek lesznek a vendégek, hogy nem keresik e a hibákat, hanem jól akarják magukat érezni.

De jó amúgy ez az izgalom, várom, hogy beinduljon a dolog, és vidám, kedves vendégekkel legyen megint tele a ház.

Még mindig szabadságon

Most már másfél hónapja zajlik a jól megérdemelt szabadságunk, és ami igazán remek, hogy még 2 hét vissza van belőle :)

Októberben végül a tervezett 3 hét helyett 4 hétig maradtunk otthon. Ez adódott abból is, hogy a spontának leszünk, nem szervezzük le előre a programokat dolog miatt néhány találkozó elmaradni látszott, azaz mivel nem volt semmi leszervezve, a végén kaptunk észbe, hogy na még ezzel is meg azzal is milyen jó lenne talizni. Igazából nem volt ez akkora dráma, mármint azzal, hogy még a november is szabadságra volt betervezve, nem okozott akkora lelki törést egyikünknek sem, hogy még egy hetet ráhúzzunk az otthonlétre.

Mivel hosszabban voltunk otthon, és minimálisra redukáltuk az itteni dolgainkkal kapcsolatos otthoni intézni valókat  így sok jó programunk volt, amik igazán feltöltöttek bennünket. Nekem szuper jó volt a tesóméknál, nagyon vártam már, hogy a kis lurkókkal bandázhassunk, irtó cukik voltak, persze Jürgen volt a sláger, volt hogy velem senki se akart lenni a fociban, de tény, hogy velem nem mentek volna sokra :) Fruzsival is nagyon jó volt dumálni úgy rendesen, egy este náluk aludtam, így volt időnk kivesézni a fontos kérdéseket. Nóriéknál is voltunk több este vendégségben, azok az esték is mindig igazán remekül sikerültek. Fergeteges élmény volt elmenni moziba, bár a kb. Niederthai egész lakosságát magába sűrítő vetítőterem kicsit ijesztő volt, nem vagyunk mi ilyen tömeghez szokva :) És Puzsér "stand-up tragedy "-je pedig igazán hab volt a tortán.

Persze azért vártuk már a visszajövetelt, hiányzott a saját otthon, senkihez se alkalmazkodás, minden csak a mi ritmusunkban történjen. Bár a komfortérzetünkön sokat javított, hogy vittünk magunkkal xboxot meg kistévét, szóval Jürgen gyerekkori szobájában tudott játszani, én tv-t nézni, este lefekvéskor még nézni valamit a natgeo-n. Hülyeség, de ezek az apróságok szerintem sokat számítanak.

Egyébként végül a legyünk spontának vagy sem kérdésben mindkettőnknek igaza lett: én is be kellett, hogy lássam, valóban nem kell túlszervezni a dolgokat, akikkel eddig 3-4 hétre előre naptárt egyeztettünk, hogy találkozni tudjunk, most valahogy mindannyian meg tudták oldani, hogy 1 héttel korábban rájuk írva szabaddá tegyék magukat az általunk meghatározott egy estére, amikor rájuk tudnánk érni. De az is tény, hogy a semmi sincs leszervezve azért ahhoz vezetett, hogy sok minden a végére marad. Szóval végkövetkeztetés: jobb nem leszervezni a dolgokat előre, és hagyni, hogy legyenek üres napok, hogy lehessen olyan, hogy sehova se megyünk, de azért jó, ha van legalább egy lista előre, hogy kikkel is szeretnénk talizni, amin jól lehet menet közben látni, mennyire haladunk szépen előre.

Végül november 2-án éjjel jöttünk haza, előtte még volt egy családi ebéd a Judit 60. szülinapja alkalmából, és azt találtuk ki, inkább induljunk el még utána 4-5 körül, bár későn fogunk hazaérni, de sebaj, úgyse fekszünk sose korán, és akkor legalább szombaton már itt vagyunk, nem megy el egy nap az utazással. Jó volt így, fáradtak voltunk, mire hazaértünk, de nagyon jó volt megérkezni.

Mondjuk a házban a 9 fok már kevésbé volt kellemes, de sejtettük, hogy ennél nem lesz nagyon melegebb. Gyorsan beizzítottuk a kazánt meg egy kisebb hősugárzót is a szobánkba, így mire ágyba kerültünk már volt vagy 13 fok, reggelre egészen 15-ig kúszott a hőmérséklet :)

Az elmúlt időszakot pihenéssel, szórakozással de persze a téli szezonra való felkészüléssel töltjük. Voltunk Innsbruckban nagybevásárláson, vettünk vagy 30 kg húst, mostanság azokat készítem elő télre, ezerrel küldjük az ajánlatokat, és rendezzük a házat. Ja, és hétfőn volt egy adóellenőrzésünk, de minden rendben zajlott.

Mivel elég szép számmal érkeznek a foglalások, így ez az időszak sokkal jobb, mint a májusi volt. Akkor is kb. ugyan olyan messze voltunk a nyári szezon indulásától, mint most a télitől, de akkor teljes volt a csend, és nem tudtuk, miért nem ír senki, azt hittük, mi csinálunk rosszul valamit. Aztán ugye kiderült, hogy a nyár máshogy működik, mint a tél, és ott sokkal rövidebb távon foglalnak az emberek. Most elég szépen jönnek a foglalások a december, január és februári időszakokra, bár a márciust még nem keresik az emberek. De sokkal jobban állunk, mint tavaly ilyenkor, sőt, már most legalább annyi foglalásunk van, mint amennyi vendégünk tavaly télen összesen volt. Szóval ez igazán remek, bár azért ezeknek a foglalásoknak még teljesülniük kell, azaz ide is kell érniük a vendégeknek. De azért elég bizakodóak vagyunk a telet illetően, és ez mindenképp sokkal nyugodtabbá teszi a számunkra ezt az időszakot. Mert ugye kiadások azok vannak bőven, és ilyenkor bevételre nem számítunk, de nagyon sokat jelent, hogy látjuk, szépen fognak jönni a tél folyamán befele is a pénzek. Így igazán jól érezzük magunkat a szabadságunk alatt, minden napi kb. 4 órás munka mellett a nap többi részérben játszunk, olvasunk, dvd-zünk, xboxozunk, tekézünk, együtt vagyunk. Remek ez így, Jürgen cuki volt, minap mondta, hogy milyen jó, hogy mi ilyen jól érezzük magunkat a másikkal, és hogy nem csak az van, hogy na el vagyunk, mert ez van, ezt kell szeretni, hanem, hogy tényleg bazi jó ketten lenni :)

Vakációóóóóó

Vasárnap délben az utolsó vendég is elment, így hivatalosan is megkezdődött az őszi vakációnk! :) Eléggé számoltuk már vissza a napokat, kellően elfáradtunk ahhoz, hogy nagyon várjuk a zárást. Az utolsó napokat azért színesítette, és talán gyorsabbá is tette, hogy az unokatesóm itt volt 3 haverjával, így Jürgen becsatlakozott hozzájuk cayoningolni, és elvitte őket a vízeséshez egy kis via ferratazásra. Így azért már egy kis privátozásra is volt idő, esténként ha tudtunk, kicsit tekéztünk, pokereztünk velük, szóval az utolsó pár nap azért már kellemesen telt :)

De persze egész más, amikor üres a ház végre, amikor nem kell időre kelni, szobákat pakolni, vacsorára készülni. Mivel Ádámnak köszönhetően vagy 30 új film került a gépünkre, és mivel kb. egy éve nem láttunk új filmet, vasárnap 1-kor lehuppantunk a hallba, és gyors egymásután 5 filmet megnéztünk. Jó volt ez a hajnalig tartó videózás, meg a másnap délig alvás, háromig ágyban levés :)

Tegnap egy jó nagyot kirándultunk, amit Jürgen már vagy egy hónapja eltervezett: a háztól egy nagyon szép és kellemes túraúton felmentünk a 2533 méter magasan lévő Grastalsee-hez, majd egy kalandosabb úton, nagyobb köveken, sziklatörmelékeken keresztül átmásztunk a 2759 méter magasan lévő Hemerkogel csúcshoz. Elég szép volt a táj egész úton, és jókat nevettünk többek között a "na, ha otthon leszünk nem megyünk fel a Normafához kicsit?" örök poénunkon. A lefele út elég húzós volt, mivel bazi meredek volt, és mivel több vízmosás is haladt rajta keresztül, így minden csupa nedvesség volt, szólva jó csúszós volt minden. Kicsit paráztam a végén, mert egy helyen, ahol három irányba lehetett menni, ki volt írva, hogy valami le van zárva. De persze azt véletlenül se jelölték, hogy az a valami, az melyik út neve....így mentünk tovább, de mivel nagyon rossz volt az út, amin jöttünk, sanszos, hogy az volt lezárva. Emiatt kicsit aggódtam, mármint, hogy azért van lezárva, mert mondjuk árkot ásott a víz vagy ilyesmi, és Jürgen bele fog esni (mert Ő ment elöl), de akkor hogy fogom én kiszedni, hogy fogok segítséget hívni meg ilyenek.

De végül minden simán ment, szerencsére egy-két kisebb elcsúszást leszámítva rendben és dög fáradtan leértünk. Mikor hazaértünk, akkor éreztem meg úgy igazán, mennyire el fáradtam, és egyértelmű volt (ami mára be is igazolódott), hogy másnap nem fogok bírni lábra állni.... :) jelenleg a lépcsőzésre csak egy megfelelő méretű terpeszhelyzetben vagyok képes, arra is kb. gyök kettes tempóban, és végig sziszegve :)

A mai nap nagyrésze pakolással, és a dolgaink lezárásával telt, mivel holnap hazaindulunk néhány hétre. Alaptvetően szerettünk volna kb. 2 hetet pihenni itt, mielőtt hazamegyünk, de Fruzsi 30. szülinapja szombaton lesz, és szeretnék azon ott lenni, így előrébb hoztuk a hazautat.

Mindig szívesen megyünk haza, bár az is tény, hogy elég fárasztó, és egy idő után kiborító az otthonlét. Mert persze tökre jó, hogy mindenki örül nekünk, hív, hogy menjünk, és szívesen lát, de nagyon nehéz mindig úton lenni, hogy kb. két napot töltünk ugyanott, aztán megyünk tovább, táskából ki, táskába be....Szerintem a legnehezebb, hogy nincs egy saját helyünk, ahol csak mi vagyunk, ahol azt mondhatjuk, hogy na ma sehova se megyünk, és senkit se akarunk látni, csak mi ketten vagyunk a magunk ritmusában, a magunk dolgaival, és nem kell figyelni, hogy ne zavarjuk a szomszéd szobában lévőket, hogy na most kell ebédelni, mert most van ebéd és hasonlók.

Jürgen számára idegölő volt, hogy eddigi két hazautazásunk előtt már előre meg volt tervezeve az otthoni 3 hetünk, a naptárunkban minimum minden estéjére fix program volt, és sok esetben napközbeni program is be volt már tervezve. No és ezekhez jött még hozzá az, hogy az itteni dolgainkhoz kellett otthon is ügyintézni (vásárlás, borrendelés stb.). Szóval esélyünk se volt, hogy a szabadságunk alatt bármelyik nap is azt mondhassuk, na akkor ma 1-ig alszunk, aztán kajálunk az ágyban meg videozunk, majd este elkúszunk egy moziig és kész.

Hogy megpróbáljuk a mostani otthonlétünkből kiszűrni a zavaró faktorokat, hogy ezúttal ne jussunk oda 2 hét után, hogy na jó, csomagolunk, és holnap indulunk vissza, Jürgen javaslatára a spontaneitás elvét követjük programjainkat illetően. Azaz nem tervezünk meg semmit, nem fixálunk le semmit, amihez kedvünk lesz, azt előtte egy-két nappal megpróbáljuk leszervezni, ha sikerül megyünk, ha nem, nem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez az attitűd számomra ideális, mert engem eléggé zavar, ha nem tudom, vele meg vele meg vele mikor is fogok találkozni, és kicsit attól tartok, hogy így el fognak folyni a napok, és az utolsó két napban fogjuk próbálni besűríteni az elmaradt talikat, de tény, hogy ilyen szellemiséggel még nem voltunk otthon, így egy próbát mindenképp megér :)

Nyugati valóság

Az, hogy valaki csak azért utazik Ötztalba a barátaival, hogy egy egész napos outdoor programot követően nálunk ünnepelje meg a 38. születésnapját talán még nem okoz  akkora döbbenetet. Azért akkor már kicsit kikerekedett a szemünk, amikor a harmincas éveik közepén járó srácok két Porsche-val, valami szuper speed mocival és egy sportmercivel érkeztek. Persze otthon is vannak az átlagnál lényegesen többel rendelkezők, szóval azon kívül, hogy ezen a szép autóparkon, ami most a mi házunk előtt ácsorog jót derülünk, azért nem akarunk komolyabb következtetéseket levonni.

Viszont az mindenképp megállapítható egy éves ittlétünk alapján, hogy a nyugati országokban vannak olyan szakmák, amikkel otthon jó ha minimálbért kap az ember, míg máshol ezeket olyan magasan bérezik, hogy Ötztalba járnak az emberek síelni-nyaralni.

Ilyen például Svájcban a postai alkalmazott vagy Németországban a házmester....és persze ne feledkezzünk meg a német nyugdíjasokról, akik bizony tömegesen jönnek Tirolba, hogy német nyugdíjukat itteni nyaralásokra költség el.

Osztunk-szorzunk, és évet értékelünk

Közeledünk a nyári szezon végéhez, így eredeti terveinknek megfelelően most kezdtük el értékelni az első (pénzügyi) évünket.

Mivel nem tűztünk ki magunk elé irreális célokat, így szerencsére pozitívan tudjuk értékelni az elmúlt időszakot. Mindig megmosolyogtat, amikor azok közül is akik tudják, hogy magunk finanszírozzuk itteni kalandjainkat, és nincs mögöttünk egy szponzor, sokan megkérdezik, hogy na nyereséges az üzlet?!?! Sose értettem, hogy gondolhatja bárki is, hogy egy induló vállalkozás (ami nem egy piaci résre építve indul, hanem sok más hasonló mellé készül beállni a sorba) egy év után profitot termelne?! Amennyire én tudom (és mi is ezzel a szellemiséggel álltunk neki a dolgoknak), egy induló vállalkozás első éve önfinanszírozós, és nagy eséllyel minuszos, a második talán nullás, és a harmadik évtől lehet számítani némi nyereségre. Ehhez képest sokan azonnali nyereségre vágynak, így hát nem csoda, hogy sokan hamar feladják....

Nos mi a fenti teóriát követve álltunk neki a dolgoknak, azzal, hogy fél évre van elég pénzünk, tehát lehetünk minuszosak az első évben, de túl hosszan nem, mert elfogy a pénzünk :) Ehhez képest most úgy látjuk, hogy nagyjából 0-val zárjuk az évet, amihez hozzá tartozik, hogy ebben az évben mi is éltünk, ettünk, ittunk, megszálltunk, haza látogattunk stb. Így ezzel együtt mi derűsek vagyunk a jelenlegi helyzetet illetően, és optimistán tekintünk a jövőbe.

Az idei nyarat a tavalyival nem igen érdemes összehasonlítani, hisz tavaly júliusban még semmi időnk nem volt a vendégek toborzására, augusztusban már kicsit tudtunk mozgolódni, de a tavaly 29%-os agusztusi kihasználtsághoz képesti 46%-os mostani nem azt jelenti, hogy na akkor jövő nyáron ez ugyanennyivel fog nőni, csupán annyit, hogy idén nyárra már ott voltunk, ahol lennünk kellett ahhoz, hogy a potenciális vendégek ránk találjanak, tavaly meg még nem.

Tavaly télre, egész pontosan december környékére megtaláltuk azokat a felületeket, ahol télre keresnek az emberek szállást, azonban számítunk némi növekedésre idén télre, hisz a december azért sok tekintetben kicsit késő volt, és ezt most látjuk csak igazán. Tavaly ilyenkor télre még egyáltalán nem voltak foglalásaink, sőt ajánlatkéréseink se, ehhez képest már most a februári holland síszünetre tele vagyunk, a szilveszter is 2/3-ra be van foglalva, és vannak olyan januári-februári hetek, amikorra már most több foglalásunk van, mint amennyi vendég azokon a heteken tavaly itt volt. Szóval derűnk ezen a területen is töretlen :)

Jövőnket illetően nagy kérdés, hogy itt maradunk e, ha igen, mint bérlők vagy mint tulajdonosok, ha nem, hova megyünk. A dilemma nem könnyű, viszont pénzügyi korlátaink "segítenek" a döntésben :) Nyilván egy bank se áll velünk szóba egy komolyabb hitelegyeztetés céljából, amíg 0 körüli a mérlegünk, így az nagyjából már most biztosra vehető, hogy a következő fél de inkább egy évben házat nem veszünk itt.

Viszont bérelni tudhatunk tovább, nézhetünk másik ház után is bérlés céljából, így azért olyan nagyon nem aggódunk.

Ami a lényeg, hogy a kiköltözésünk előtt megfogalmazott terveinkből, miszerint szeretnénk találni egy olyan hivatást, amit mindketten szívesen és lelkesen csinálunk, amelyből meg tudunk élni, és amit olyan környezetben tudunk művelni, ami számunkra szép, tiszta, egészséges, nagyjából minden megvalósulni látszott az első évben. Én kiélhetem a vendéglátás és a főzés iránti szeretetemet, és a saját vállalkozás adta izgalmat, Jürgen is maximálisan élvezi a megfogható és gyors eredménnyel járó munka örömét, beletanult és szerintem megszerette a vendégekkel való teendőket, és a számára oly érdekes saját ötletek kitalálása és megvalósíthatósága nagyban hozzájárul a "minden nap motiváltan megyek munkába" érzéséhez. Mivel nem meggazdagodás céljából költöztünk ki, így maximális örömmel fogatuk a 0 körüli évzárásunkat, és azt a tényt, hogy fejlődtünk tavaly nyárhoz képest, és várhatóan a telünk is jobb lesz a tavalyihoz képest (lekopogom). És ami még nagyon fontos, hogy nagyon-nagyon szeretünk itt lenni, csodás ez a falu és az egész völgy. Azzal együtt, hogy sajnos igen limitált lehetőségeink vannak a völgy felfedezésére, megnyugtató a minket körülvevő környezet, amivel valóban nem lehet betelni. Nem tudok úgy visszatérni egyetlenegy bevásárlásról, ügyintézésről se, hogy ne csodálkoznék rá, milyen meseszép itt minden, és ne járna át az érzés, hogy még mindig nem hiszem el, hogy itt élünk :)

Sok élménnyel és tapasztalattal zárjuk az első pénzügyi évünket, és nagy izgalommal várjuk a következőt! :)

Fáradtan

Az elmúlt néhány hétben hiába akartam többször írni, teljesen esélytelen volt, hogy akár csak egy fél órát is találjak, hogy gép elé kerüljek privátozás címén. Az előre várt néhány foglalással szemben szerencsére rövid határidővel ugyan, de jó sok foglalás érkezett, így július második fele óta a házban folyamatosan 15-25 vendég van. Mivel szinte mindenki szívesen vacsorázik itt, így a konyha is nagy üzemben pörög, ott se unatkozunk.

Érdekes új tapasztalat számunkra, hogy mennyire más a nyári foglalások ritmusa: míg télen jó előre, frekventált időszakok esetében akár fél évre előre, kevésbé frekventáltakra 2-3 héttel előre foglaltak, addig nyáron sokkal spontánabbul érkeznek a vendégek, és nem ritka, hogy reggel érkezik a foglalás aznap estére. Ezen kívül sok a rövid tartózkodás is, az északi országokból Olaszország fele utazó családok szívesen megállnak egy-két éjszakára itt. Természetesen az ilyen foglalásoknak is igyekszünk eleget tenni, hisz válogatnunk még nem lehet.

Ez persze azt jelenti, hogy a szobák nagyon gyorsan pörögnek, minden napra jut egy-két szobatakarítás, és hiába mosok reggel-este a 10 kilós mosógépbe, nem érem utol magam.

Plusz nehézség ebben a nagy pörgésben, hogy míg télen az egy hétig itt lévő vendégekkel az első nap lefutottuk a szokásos köröket (mi hol van, mit érdemes megnézni stb.), most, hogy szinte naponta új vendégek érkeznek, ezeket napi szinten kell nyomnunk.

Az, hogy ennyire elfáradtunk mostanra, köszönhető annak is, hogy eléggé szerencsétlenek voltunk a nyári segítség megtalálásában. A két hónapra kihívott frissen érettségizett fiúról hamar kiderült, nem igazán szeret dolgozni, azonban reméltük, hogy türelemmel, figyelemmel, sok segítséggel sikerül kimozdítanunk ebből az állapotból. Sajnos 3 hét után olyan pontra jutottunk, amikor muszáj volt búcsút inteni Neki, és új segítség után nézni.

Az új érkező 2,5 nap után bedobta a törölközőt, meggyőződésünk, hogy mivel tisztában volt kiszolgáltatott helyzetünkkel, fizetésemelésre hajtott, és a felmondásával zsarolni akart minket. Mi viszont nem mentünk bele ebbe az utcába, így Ő is hazament, és pár napig megint csak ketten húztunk. Viszont végül megérkezett Dóri, aki Jürgen baráti társaságában lévő Lilla húga. Kedves, fiatal lány, szorgalmas, ügyes és lelkes. Láthatóan a munkát keresi, és nem azt, hogy lehet ellógni a feladatot, ami nekünk nagy megnyugvás :) reméljük, lelkesedése kitart az ittléte végéig, és úgy tudunk majd elválni tőle, hogy személyében megtaláljuk végre azt, akit szívesen visszahívunk a téli szezonra.

Érezzük magunkon ennek a hosszú hónapnak minden terhét, de persze inkább örülünk neki, mint bánjuk. Jó látna, hogy ennyi ember van a házban, hogy a körülöttünk lévő, már régóta üzemelő szállodák, magánházak előtt álló autók száma nagyjából megfelel a nálunk lévőkkel (mert persze állandóan sasoljuk a szomszédokat :)).

Számolunk már nagyon vissza, várjuk a szezon végét, jó lesz a pihenés, vágyunk rá, hogy végre mi is élvezhessük a hegyeket, mehessünk túrázni, ketten legyünk. És persze azt is, hogy lássuk egybe a nyarat, hogy értékelhessük, milyen is volt ez az egy év. Izgi :)

Hiányérzet

Sokan és sokszor kérdezik, mik hiányoznak nekünk otthonról a leginkább? Természetesen sok tekintetben hiányolunk néhány dolgot, de őrületes hazavágyásunk nincsen. Persze ez adódhat abból is, hogy nagyon sokat dolgozunk, így a szezonok közötti pihenők pont arra jók, hogy feltöltődjünk, élvezzük a kettenlevést, bepótoljuk az elmaradásokat. Lehet, más lenne, ha már minden filmet megnéztünk volna, minden könyvet elolvastunk volna, unalomig játszottunk volna az xboxon, bejártuk volna a környéket.

A hiányérzettel szemben sok tekintetben inkább élvezzük, hogy távol vagyunk otthonról. Ilyen például, hogy teljesen kívül tudunk maradni a politikai őrületből. Az otthoni baromságokon inkább "mekkora hülyék ezek már megint" hangulatba tudunk kerülni, mintsem, hogy komolyan mérgelődjünk miattuk, az ittenieket pedig semmilyen szinten nem követjük. Igazán kellemes ilyen tekintetben hontalannak lenni :)

Persze hazudnék, ha azt mondanám, semmi se hiányzik otthonról: eljövetelünkkor az első számú dolog, amit sajnáltam, hogy lemaradunk a három legédesebb gyerek mindennapjairól, és nagy aggodalommal töltött el, vajon elég időt töltöttünk e velük korábban ahhoz, hogy ne felejtsenek el minket. Szerencsére eddig úgy tűnik, a kötődés megmaradt, sok közös emlék van, amire emlékeznek, persze kora miatt leginkább Sári, de Miska is őriz szerintem rólunk egy-két dolgot. A legnehezebb ilyen szempontból Katicával való kapcsolatunk, hisz Ő még csak 1 éves volt, amikor eljöttünk otthonról. Sokat segít a gyerekek számára, hogy ne felejtsenek el minket szerintem az, hogy a Veráék sokat beszélnek rólunk nekik, időről időre skype-olunk velük, szoktunk nekik videót küldeni, voltak már nálunk, és ha otthon vagyunk igyekszünk több napot náluk/velük tölteni. Ezzel együtt rossz, hogy lemaradunk sok fontos eseményről, jó volt, hogy amíg otthon éltünk, 2-3 hetente biztos vigyáztunk rájuk rendesen. De remélem, ha itt maradunk, és kicsit nagyobbak lesznek, Veráék kiengedik őket hozzánk például nyelvet tanulni vagy nyári munkára, örömmel vennénk egy-két extra szorgos kezet a ház körül :)

A másik leghiányzósabb dolog a számomra a Fruzsival való napi kapcsolat. Az elmúlt kb. 7 évben minden nap beszéltünk, mindent tudtunk egymásról. Persze igyekszünk most is minél többször beszélni, de sajnos 1-2 hétnél gyakrabban nemigen jön össze, és így inkább elmeséljük egymásnak, mi is történt velünk mióta nem beszéltünk, mintsem, hogy folyamatosan benne legyünk egymás életébe. Ez azért nagyon más, mint a régi felállás volt, hisz akkor folyamatában követtünk minden eseményt, ha valamelyikünknek jobb/rosszabb napja volt, a másik rögtön tudta, tudott reagálni, örülni/vigasztalni. Most sok esetben fontos történéseket csak utólag tudunk megbeszélni, ami nagyon nem ugyanaz. De talán ez a helyzet most javulhat kicsit, Fruzsiék új helyre költöztek, ahol vezetékes telefonon tudom hívni akár naponta is, ami nem főszezonba még össze is hozható :) Szóval remélem, ez a jövőben javulni fog :) De ezzel együtt azért a személyes traccspartik, és Erával és Petrával is közös csajos vacsorák még mindig kimaradnak, de mindent nem lehet megoldani.

Aztán rossz az is, amikor tudjuk, hogy valaki számunkra fontos valakivel valami fontos történik, például esküvője van. Rossz lemaradni ezekről az eseményekről, és még rosszabb, amikor odatelefonálunk, és halljuk, hogy sok kedves barát ott van, és mi abból épp kimaradunk.

Az, hogy itt még nincsenek szorosabb kapcsolataink szerintem az idő előrehaladtával változni fog. Nyilván nekünk sincs időnk és energiánk arra, hogy a szomszédokkal komolyabban elmélyítsük a kapcsolatunkat, illetve szerintem azért ők is kivárnak, maradunk e vagy sem. A CanKick-es csapatot tartom a legmélyebb itteni kapcsolatunknak, nagyon kedves és nyitott emberek, nagyon pozitívan állnak hozzánk minden szempontból. Jürgen is potenciális mászótársakra lelt közöttük, így remélem, hogy hosszú távon lesz lehetőségünk minél több időt velük tölteni.

Egyébként ez a "barátnélküliség" és jobban egymásra utaltság szerintem még közelebb hozott minket egymáshoz Jürgennel. Persze gyakran előfordul, amikor nagyon mesélek valamit Neki, és várnám a rendes, hosszú reakciót, és kb. két szót kapok válaszul, hogy jajjjjj de nagyon hiányzik a Fruzsi :) de a közös munka, a közös célok, a mindent együtt kell tudnunk megoldani még inkább összekovácsolt bennünket.

Ittlétünk és a vállalkozásunk másik pozitív vonatkozása Apukámmal való kapcsolatom átalakulása. Anyuék válását követően sajnos nagyon megromlott a kapcsolatom Apuval, és túl sok idő telt el utána ahhoz távolságtartással, hogy csak úgy újra tudtuk volna kezdeni a dolgokat. Nehéz volt témát találni, hisz éveken keresztül nem beszéltünk egymással normálisan, így nem is igazán tudtunk egymásról semmit, az meg olyan furcsa, amikor az embertől azt kérdezi az Apja, hogy na mi van a munkával, amikor tudom, hogy nem is igazán tudja, mit dolgozom. Az esküvőnk előtt azt gondoltam, talán majd ez lesz az a téma, aminek köszönhetően újra tudunk egymással természetesen beszélgetni, és átlendülünk a nehezén. Sajnos valamiért akkor ez még se alakult így, és bár a köztünk lévő feszültség szerintem sokat csökkent, vagy talán el is múlt teljesen, továbbra se volt megfelelő téma ahhoz, hogy elkezdjünk beszélgetni egymással. Aztán jött az ötlet, hogy kiköltöznénk, és ebbe az egészbe igyekeztem Apukámat nagyon bevonni. Mivel nagyon okos embernek tartom, az üzleti életünkben maximálisan az első számú tanácsadónknak tartom, Jürgen után az Ő véleménye érdekel a legjobban az itteni dolgainkkal kapcsolatban. A "közös" vállalkozás témája könnyedén átlendített bennünket az elvesztegetett 10 év terhén, és hamar eljutottunk oda, hogy már nem csak a cégről beszélünk, de személyes tapasztalataival igyekszik felhívni a figyelmünket, hogy mikre is figyeljünk a magánéletünkkel kapcsolatban, és szerencsére (ha nem is túl gyakran) de magáról is beszél most már nekem.

Összességében megállapítható, hogy mint mindennek, Ausztriába történő kiköltözésünknek is sok pozitív és negatív hatása van, de reméljük, az idő előrehaladtával továbbra is úgy fogjuk látni, hogy a pozitívum több, mint a negatívum illetve a negatívokat sikerül egyre inkább pozitív irányba terelni :)

Első születésnap

Egy éve vagyunk itt!!!!!!!! Nehéz lenne összefoglalni néhány mondatba, mi minden is történt velünk ezalatt az idő alatt, hisz az egész életünk teljesen átalakult, újjá formálódott, millió új dolgot ismertünk és tanultunk meg, sok új helyzettel találkoztunk, melyeket nehéz volt megoldani, de a könnyebb-nehezebb időket váltogatva eljutottunk idáig.

A sok nehézség és felmerülő konfliktusok ellenére én továbbra is naponta minimum ötször elmondom, hogy szeretném, ha ez működne, mert szeretnék itt élni, és ezt csinálni. Persze volt olyan este, amikor azt mondtam félig sírva, hogy nem akarok holnap felkelni, és nem akarok vacsorát főzni, de akkor Jürgen kedvesen aludni küldött, és felszólított, hogy másnap ne keljek korán, próbáljam meg kipihenni magam. És persze, hogy átestem a holtponton, amihez kellett az Ő segítsége, és amiért nagyon hálás vagyok Neki.

És Jürgennek is nehéz néha, sok felelősség nyomja az Ő vállát, hisz a helyiekkel történő kommunikáció 100%-ban az Ő "bulija". Ami nem egyszerű, hisz sokszor valami nehézség miatt kell segítséget hívni, vitázni valakivel, mert nem csinálta meg, amit kellett volna, és ezek a feszültségek őt terhelik szinte teljes egészében. Igyekszem persze segíteni, és supportív lenni, ha úgy látom fáradt, türelmetlen, szólni, hogy menjen el biciklizni, xboxozzon kicsit, de Neki nagyon nehéz felfüggeszteni a teendőket, hogy kikapcsoljon kicsit, mert szeretne egyszerre több dologgal is haladni.

De igyekszünk minden nehézséget jól megbeszélni, és közösen megoldást találni, hogy az ittlétünk minél élvezetesebb legyen mindkettőnk számára :)

Jürgen az alábbi Facebook bejegyzéssel foglalta össze az egy évünket, amire az eddigi legtöbb kommentet és  like-ot kaptuk (eddig 19 komment és 73 like):

Első születésnap
18 országból 428 vendég, 1530 korsó eladott sör, 1924 vendégéjszaka, 3848 zsemle reggelire...Kevés alvás, sok munka, nagy boldogság: 1 éves a Trofana :)))

Szuper jó ilyen sok kedves hozzászólást olvasni, jó érzés, hogy ha távolról is, de sok kedves és támogató ember áll mögöttünk :)

A tévészerelésről

Annyira hosszú ez a fejezete életemnek, hogy nem is tudom hol kezdjem. Igazából nem időtartamát tekintve hosszú, hanem az élmény súlya miatt: 8 évet jártam általános iskolába, 4 fantasztikus évet gimnáziumba, immáron több, mint 5 éve alkotunk párt hőn szeretett nejemmel….az utóbbi pár hétben pedig tévét szereltem. Mert van úgy, hogy azt kell.

Történt ugyanis, hogy egy februári estén az egyik kedves vendégünk puszta jóindulatból jelezte nekünk, hogy a TV-ben a bal felső sarokban kb. 20 percenként megjelenik egy kis kiírás, hogy április 30-tól lekapcsolják az analóg TV adást, és helyette csak digitális adás lesz. Mivel mi korábban egyáltalán nem néztünk itt TV-t ezért ez számunkra egyáltalán nem tűnt fel. A vendég azonban azonnal meg is nyugtatott, hogy ez nem egy különösebben nagy dolog, csak kell venni egy kis készüléket a TV mellé, ami fogja majd a jelet, azt’ meg is van oldva. Mivel (akkor még) nem értettem hozzá, nem is különösebben idegesített a dolog.

Előrelátó vállalkozóként egy hevenyészett haditervet azért összedobtam: megkérdezem a témában a tulajt, meg pár havert, és ez alapján biztos elég fain csávó leszek a probléma megoldásához

-          a tulajt, mert hát mégiscsak övé ház, meg itt él, ahol ez az egész történik, akkor nyilván simán megmondja a frankót

-          Gurigát, mert egyrészt ugyanúgy gépésznek tanult, mint jómagam, másrészt meg mert atomerőműveket épít…..márpedig az kurva bonyolult, és ha ő ilyet tud, akkor egy digitális tévéizé nyilván nem okoz neki gondot (ennyi erővel arra is megkérhetném, hogy ültesse át a májamat, elvégre ránézésre az is elég bonyolult…de ezeknek az összefüggéseknek és össze nem függéseknek a megértéséhez idő kell, meg kell érni hozzájuk, ez valójában nem evidencia)

-          BP-t, mert ő újra tud installálni egy számítógépet…márpedig az ugyanúgy digitális, mint az új tévéadás

-          és végül, de nem utolsó sorban Donaldot, mert ő meg autó-hifiket gyárt (gondolom ez alapján nem igényel magyarázatot miért hittem vakon benne…)

Na most akkor összefoglalom mennyivel lettem okosabb az első három személy (akik köre még a Boingeket építő PéZsével is kibővült) tanácsait követően:…

Fájdalmas a felismerés: a tulaj egy helyi parasztgyerek, akinek szállodája és lámája is van, de nem véletlenül nincs digitális tévéje; az atomerőmű nem TV, de, ami még megdöbbentőbb valószínűleg nem is máj; az informatikusok pedig ugyanúgy nem TV-szerelők, mint ahogy az állatpreparátor sem kárpitos.

Donald esete viszont más volt. Ő jó vakvezető módjára megfogta az ember kezét a sötét kamrában, és leültette a sarokba, mielőtt az leveri a polcról az összes ringlóbefőttet. A kiutat ő sem ismerte, de annyit tudott, hogy a sötétben segítségért kell kiabálni és nem addig tapogatózni, amíg bele nem nyúlsz a konnektorba. A lényeg tehát, hogy végre használható információkkal bővültek ismereteim, és ezen a ponton össze is foglalnám, hogy mit tudtam meg eddig:

-          a tetőn van egy antenna: nagy, kerek tányér (nem röhög, fogadjunk, hogy eddig te is csak a falból kijövő zsineget rádugtad a plazmára, aztán eszelősen nyomtad a csanel gombot). Az olyan okos, hogy érti a digitális jelet.

-          a tányéron van egy basz (a nevét még nem tudtam, ezért ezen a ponton még nevezzük így)

-          a baszból kijön 4 kábel (tudom, mert megszámoltam, ráadásul tudatlan, ámde abban felkészült emberként még a baszt is lefotóztam, hátha jó lesz még majd valamire)

-          a 4 kábelből 1 kapásból el is tűnik, amint átjön a tetőn, 3 viszont bejön a padlásra

-          abból 2 az csak úgy fityeg szabadon, ami azért jó, mert így azokkal majd biztosan lehet kezdeni valamit

-          1 pedig bele van dugva egy másik kábel végébe, ami aztán lekacskaringózik valamelyik szobához

És ezen a ponton kell megismerkednünk az analóg tévékhez tartozó rendszerrel…mert az külön rendszer másik antennával, más kábelekkel. Tehát:

-          ott az antennából 2 kábel jön ki, majd be a padlásra, ahol belemennek egy elosztóba

-          az elosztóból kijön egy kábel

-          az egy kábel belemegy egy újabb elosztóba, amiből kijön 3 kábel

-          a 3 kábel külön-külön belemegy 3 újabb elosztóba, és ezek mindegyikéből kijön 6-6 kábel….ez így összesen 18, és ez még csak alsó tagozatos matek

-          a 18 kábel eltűnik a padlás padlójában, majd a szobákban kibukkan a TV mögött a falból

-          na az a rész, amikor a 2 kábelből lesz 1, aztán meg 3, aztán meg 18…na ott van a kurva nagy trükk. És valami hasonlót kell nekem csinálnom a digitális antennából kijövő 2 (vagy 3 vagy 4) kábellel ahhoz, hogy itt tévé legyen. A kulcsszó pedig MULTISWITSCH.

És ezen a ponton a naivak örvendeznek vala! Hiszen az interneten biztos lehet venni multiswitchet is, akkor pedig meg vagyunk mentve!!! Gyors egyeztetés az erőműves haverral, aki igaz barátként még egy a témában jártas kollégát is megkérdezett arról, hogy vajon milyen multiswitchet (a továbbiakba: msw) is kell nekem vennem a boldogsághoz, és nemsokára meg is érkezett a link: ezt kell megvenni, ez a tuti. A nagy boldogságba azért némi keserédesség is keveredik (tudod, mint amikor sírás közben oda hátra, valahova a torkod mélyére lecsorog a takony, és ha belegondolsz, akkor végülis ez undorító, de aztán szinte gondolkodás nélkül lenyeled és gyorsan túl is vagy rajta), mert ennek a msw-nek csak 6 kimenete van, nekem pedig 17 szobába kell az adás. De sebaj, ezen a vonalon elindulva már biztos rálelek az igazira. És valóban találok olyat, aminek 24 kimenete van….úgy 400-500 euró között, és már másként is néz ki, mert ezt konnektorba is kell dugni. Ez pedig nekem nagyon új infó, eddig ilyen nem volt. Ez a konnektorozás rohadtul drága mulatságnak tűnik, ezért nagyon erősen koncentrálok arra, hogy nekem a konnektor nélküli is elég legyen. Ezen a ponton viszont elakadás van, senkinek fogalma sincsen mi az istennek kell ezt a konnektorba dugni, és akkor most kell-e az nekem, vagy nem!? Egy osztrák telefonszerelő, aki véletlenül erre járt azt tanácsolta, hogy inkább vegyem a konnektorosat, abból baj nem lehet…de szerintem meg először verje el magának csalánnal, aztán megbeszéljük, hogy az enyémről is lehet-e szó.

Szóval elakadás van. Az egyetlen halvány reménysugár a hazalátogatásunk kapcsán csillan fel, Donald ugyanis megadta egy szakbolt címét, ahol szerinte majd tudnak segíteni, mert ott tényleg értenek hozzá. És tényleg értettek hozzá…majdnem tökéletesen.

Belépek a boltba, fiatal, kedves hölgy a pult túlfelén, kérdezi, hogy miben segíthet. Mondom, hogy ebben és ebben a témában technikai segítségre lenne szükségem, majd pillanatnyi hatásszünetet tartok, felkínálva a lehetőséget, hogy közbevágjon és valami hátsó szobából előhúzzon egy középkorú, enyhén kopaszodó szakit, picike csavarhúzóval a kezében és az orrhegyéig letolt szemüveggel. Ám ő csak áll és vár, én pedig átlátom a helyzetet: ő fog segíteni. Kicsit félénken, de vázolom a témát és rávilágítok azokra a pontokra (vagy inkább halmazokra), ahol tök hülye vagyok. Meglepetésemre magabiztos válasz következik, amiből az alábbi információkra teszek szert:

-          az antenna a tetőn az fasza

-          a basz, ami rajta van az az LNB

-          az LNB-ből kijövő 4 kábelt kell bedugnom a msw-be

-          amiből viszont nekik nincsen olyan sok kimenetes, mint ami nekünk kell, viszont megadja a nagykereskedés elérhetőségét, ahol esetleg tudok ilyet venni

-          a szobában a TV melletti készülék az a receiver, és abból nekem minden TV mellé kell egyet tenni (árat is adott rá, de nem voltam eldurranva a boldogságtól), a falból kijövő kábel megy a receiverbe, abból pedig egy másik kábel a TV-be

-          és ezek után már csak a receiver használati útmutatója alapján be kell hangolni a csatornákat, és már mehet is a Futrinka Strasse

A tudással tehát felvérteződtem, bár még hitetlenkedve állok a tény előtt, hogy egy korombeli hölgy mondta meg a frankót. Mindegy, vérszagot fogtam, gyerünk anyagbeszerzésre a nagykerhez. És nem is kell csalódnom, a nagyker irodájába belépve teljesen meggyőző rajzokkal, vitrinben lévő eszközökkel és szimbólumokkal találkozom: egy nagy rajz, amin egy kurva nagy műhold van, meg még a Föld is; egy másik valami kapcsolási rajzszerűséggel (lám-lám, hasznosulni látszik az a 3 hónapos holland nyelvkurzus a Műszaki Egyetemen, felismerek egy kapcsolási rajzot), rajta betűkkel és számokkal, amelyek közül nem egy még az X-dikenre is van emelve; a polcon minden designt és szépséget nélkülöző, ám rendkívül bonyolultnak tűnő eszközök rengeteg kábellel és csatalkozóval...hát igen, ezek itt nem szaroznak, szerintem még a villanyborotvámmal is felmennek a YouTube-ra, ha arról van szó. A muszlim zarándok lábai végre Mekka utcáit róják.

A fogadtatás kedves, egy kis türelmet kérnek, amíg jön a szakértő. Ez is nagyszerű, olyan embert küldenek, akire várni kell, mert elfoglalt, mert rá sok helyen szükség van, és nem azért áll a pultban, hogy köszönjön...ő lesz az, akire megéri várni, aki tudja melyik a jó kapcsoló, mit kell a konnektorba dugni és egyáltalán mi az az áram. Mert könyörgöm, mi a fasz az az áram??? Sok kábel a falban, és ne érj hozzá. De ha hozzáérsz, akkor az miért ráz? Miért pont ráz? Miért nem gáncsol el, vagy okoz gyomorrontást vagy változtat Justin Bieberré? Az is mind rossz. Van egy csomó másik fémkábel a falon kívül, amihez ha hozzáérsz, akkor nem történik semmi. De akkor mi a különbség a kettő között? Mi az hogy áram!? És ha már itt tartunk, mi az hogy telefon? Én itt beszélek, te meg ott hallod...de hogyan bazdmeg!??? Régen még legalább volt köztünk valami kegyetlen hosszú kábel (benne talán áram???), de most már semmi, csak a levegő!! Azt mondják, hogy frekvencia, meg rezgés és akkor az átmegy......de abból, hogy a levegő rezeg miért lesz hang meg kép ott? Ennyi erővel nyáron a Hortobágy mér nem lesz egy kibaszott nagy plazmatévé??? – sok minden kavarog a fejemben, amiknek tudom, hogy nem jó a mélyére ásni, mert ott csak a téboly és az őrület lakozik. Jobb lesz, ha most türelmesen várok...nekem csak jobb lehet. És hamarosan meg is érkezik az ember, aki már ivott az elektronika szent gráljából, aki már tudja mit ráz az áram. Kedvesen és hosszan magyaráz, miközben telerajzol 2 A4-es lapot. Figyelmességét és segítőkészségét mi sem mutatja jobban, hogy mindig csak annyit mond, amennyit tudnom kell a továbblépéshez, pl.: „Azt a fehér kábelt, ami a tetőről jön és az van ráírva, hogy HV, azt dugd bele a szürke dobozba, itt.” – semmi szemfényvesztés, látszik látott már embert az irodán kívül is...tisztában van vele, hogy nagyon egyszerű az agyu(n)k.

Sok mindenben megerősítette egyébként a hölgy elméleteit a szakboltból, de ő azt is elmondta, hogy miben tévedett a lány – ez már zsenit kíván. A konklúzió tehát, hogy a tetőn az antennára felerősített LNB-t ki kell cserélnem, mivel az egy olyan vevőfej (mert, hogy ez a szar veszi valójában a jeleket, bármik is legyenek azok), amibe már bele van építve egy mini msw. Viszont az így kapott 4 kábel jele már nem osztható tovább, következésképp erre az LNB-re csak 4 TV+receivert lehet rákötni, többet egy centivel sem. Kell tehát nekem egy olyan LNB, amibe nincs beépítve külön elosztó, hanem a maguk nyers formájában pakolja bele a jeleket a 4 kábelbe, amiket aztán rá tudok kötni a msw-re. És ha ez mind megvan, akkor már csak arra kell egyesével rájönni, hogy melyik szobához melyik kábelvég tartozik a padláson fityegő 24 kábelvég közül. Ennek a megfejtéséhez senki ne képzeljen valami bonyolult csúcstechnológiás feketelyukat. Én a padláson állok, Heidi pedig lent a szobában nézi, hogy megjelenik-e valamilyen adás a TV-ben, ahogy én cserélgetem a kábeleket, köztünk pedig a mobiltelefon rezgései: „Ez az? Nem. Ez az? Nem. Ez az? Nem. Ez az? Nem. Ez az? Nem. Ez az? Nem. Ez az? Nem. Ez az? Nem. Ez az? Nem. Ez az? Nem. Ez az? Nem. Ez az? Nem. Ez az? Nem. Ez az? Nem. Ez az? ... Igeeeeeeeen. OK. Első kipipálva...” A házban 20 TV-csatlakozó, a padláson 24 kábelvég. Senki ne fáradjon, az 290 variációs lehetőség...ha időnként szerencséd van, akkor csak 256....nem gond, pár nap alatt megvagy vele...

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen igazából még csak a nagykerben jártunk, ahol végülis hozzájutottam az elméleti tudáshoz és a szükséges eszközökhöz is: 2 db LNB, hogy 2 műholdra is rá tudjak  állni, ha arról van szó (már eltelt azóta vagy fél év, de erről még mindig nincs szó); 2 multiswitsch, mert így olcsóbb, mintha egy bazi nagyot vennék (fyi: konnektorba dugósak); 8 kábelelosztó egység, hogy a 2 LNB-ből kijövő 4-4 kábelt mind meg tudjam osztani és így az eredetileg egy kábelen érkező jel mégis bejusson mindkét msw-be és így az összes tévén majd mindkét műhold összes csatornáját nézni lehessen (remélem senki nem vesztette még el a fonalat),  84 db kis kábelvégre csavarható csatalkozó és 100 méter kábel (ebből azért sejthető, hogy lesz egy kis szerelgetés...)

Ám mindez ekkor még mind csak elmélet volt. Elmélet és valóság között azonban sokszor egy átugorhatatlan szakadék tátong. Elméletben például meg tudom mászni a Mount Everestet, hiszen tudom, hogy a gleccser végén balra, különben  a Lhotse-ra jutok. Elméletben festeni is nagyon szépen tudok: ahol egyenes a vonal ott csak húzom a kezem, ahol meg görbe ott kanyarodok, a sötétet feketével festem, ha pedig valakinek a haját rajzolom, akkor vékony ecsettel, de baszott sokat húzok egymás mellé...ennyi, nem bonyolult.

Hazaérkezésünk után tehát jöhet a nagy móka: összerakni az egészet:

-          a tetőn az antennáról leműtöm az LNB-t és felteszem az újat, de úgy, hogy közben nehogy elmozduljon, mert az már be van állítva a műholdra...ha ezt elkúrom, az egy újabb hosszú tanulási folyamat kezdete.

-          ezután a 4 kábelt becsavarom az LNB-be, a másik végüket pedig a msw megfelelő csatlakozójába (ehhez óriási segítséget nyújtanak a kis feliratok)

-          a szobákban és mindenütt az összes falban lévő TV-csatlakozót (az kinézetre nagyon kicsit olyan, mint egy konnektor, csak nem az) ki kell szerelni, mert azok nem tudják a digitális jelet továbbítani

-          majd jöhet az összedugdosós móka

-          és ha mindez megvan, akkor készen is vagy. Elvileg.

Érdekességképpen hintém csak itt el, hogy melyek azok az esetek, amelyek nem voltak összehangban az előzetesen felállított elmélettel:

-          az egyik szobából induló kábelnek egyszerűen nincs túlsó vége. Régen volt és lehetett is ott tévézni. Most nincs. Kipróbáltam mindent, de nincs.

-          az egyik szobában másnapra eltűnt az adás. Az ok egy emelettel feljebb keresendő, ahol egy toldás van a kábelben. De erre sem 2 perc alatt jössz rá...

-          ha rádugom a receiverre a TV-kábelt az áramtalanítja a készüléket. Állítólag valami csatalkozási hiba okozhatja, de szerintem valami visszajáró szellemzerge lehet a dologban

-          bezöldül a kép. Kicseréled a TV-t akkor is zöld. Kicseréled a receivert, akkor már jó. Majd egy másik szobában kipróbálod a rossznak hitt receivert, de ott tökéletes. A hiba állítólag az összekötő kábelben keresendő, ami néha szar lehet...

-          és néha még ezek kombinációja is előfordul.

Egy modern történetet azonban illik happy enddel zárni, én pedig nem akarok korszerűtlennek tűnni. Ma az összes hotelszobában (kivéve a miénket és az egyágyas szobát ahol a munkstársunk szokott lakni) van TV-adás, mégpedig annyi csatorna, hogy olyan 150 körül abbahagytam a számolásukat. Ennek az egész folyamatnak olyan szakértője lettem mára, hogy egy laikusnak úgy el tudom magyarázni az egészet, hogy egy szót se értsen belőle. És ha nagyon muszáj lenne, akkor ezt mind újra meg tudnám csinálni máshol is....de az is biztos, hogy ezt soha nem akarom.

Ui.: Ezúton szeretném kifejezni legmélyebb hálámat minden kedves barátom (Guri, BP és Donald) felé, akik eme digitális TV-odüsszea során segítségemre voltak. Habár feljebb ironikusan szóltam róluk, valójában minden segítség sokat számított, hiszen egy újszülöttnek  az is ér valamit ha megtanítják neki, hogy „kasza”.

A konyha az én birodalmam

Mindenképp külön megemlékezést igényel a konyhám! Évek óta egyre több időt töltök a konyhában, és a főzés iránti szeretetem ezzel párhuzamosan egyre csak növekszik. Számomra a legkikapcsolóbb dolog, ha főzhetek, akkor nem agyalok, mérgelődök semmin, csak arra figyelek, mit is csinálok.

Most van lehetőségem megtapasztalni, milyen egy igazán profi és tágas konyhában dolgozni. Ahol hatalmas tér van, jó sok edény, eszköz, gép, és ami a legfontosabb sok-sok nagy pult. Korábban nem szerettem, hogy hiába volt több különböző konyhai gépem, mivel a konyha kicsi volt, nem tudtam elöl tartani őket, így gyakran egy-egy receptnek azért nem álltam neki, mert lusta voltam kipakolni a szükséges gépet, majd a munka végeztével újra felmászni valahova, és felpakolni a szekrény tetejére.

Itt viszont imádom, hogy minden gép elöl lehet, így ez nem lehet akadálya semmilyen étel elkészítésének.

Azt is külön szeretem, hogy mivel vendégeknek főzök szezonban majdnem minden este, így sok alapanyag, fűszer kell, hogy állandóan rendelkezésre álljon, így ha véletlenül eszembe jut valami újat kipróbálni, nagy valószínűséggel nem akadok el olyan miatt, hogy nincs hozzávaló a konyhában.

A sok-sok jót csak tetézi a kilátás, a minket körülvevő havas hegycsúcsok, amit a konyhaablakon kinézve látok.

Gyakran eszembe jut, vajon megérdemlem e, hogy ilyen konyhám legyen, hogy annak ellenére, hogy nem jártam végig a szakácskodás ranglétráját, ér e nekem egy ilyen konyhában főszakácskodnom, és embereknek vacsorát adnom. Lehet, hogy ez így nem igazságos azokkal szemben, akik bizony megküzdöttek ezért (bár azt is gondolom, én máshogy, de megdolgoztam érte), de igyekszem folyamatos gyakorlással, újítással és tanulással utólag kiérdemelni ezt a számomra igen nagy lehetőséget.

Májusi vendég aranyat ér

Most már bő másfél hónapja igyekszünk kipihenni a téli fáradalmakat, és élvezni a környék adta lehetőségeket. Természetesen ezek mellett azért minden napra jut néhány órás teendő, mert mindig van mit csinálni: kertszépítés, ablakpucolás, tél által okozott hibák kijavítása a teraszburkolatban, antennaszerelés, mosás, vasalás.....De a tempó szerencsére nem erőltetett, és ha úgy tetszik,  hajnalig játszunk, és délig alszunk. Ezzel együtt azért más ez a pihenés, nincs az a teljes kikapcsolás, mint korábban a szabadságaink alatt. Mindig ott van a kérdés, vajon jött egy ajánlatkérés? Lesz vendég? Miért nem ír senki, hogy jönne? Hogy lennének szebbek a virágok az erkélyen? A fű vajon kinő? Szólva kicsit hiányzik mindkettőnknek a munkahely ajtajának becsukását követő most beleszarunk mindenbe két hétig, és csak élvezzük a nyaralást érzés. Ezzel együtt még mindig mindketten úgy vélekedünk, ezerszer jobb ez az életmód, mint a korábbi volt. Reméljük, az idő előrehaladtával megszokjuk a saját vállalkozás okozta állandó nyugtalanságot és kényszert, hogy még a szabadság alatt is fél szemmel rajta tartsuk a szemünket a dolgok folyásán. Hozzánk közelállók és ebben tapasztaltabbak azt mondják, ez normális, mindenki így van ezzel, aki saját vállalkozást visz, és nem alkalmazottként dolgozik. Szóval igyekszünk tanulni, és megszokni ezt az új helyzetet is.

Elmúlt heteinket nehezíti, hogy irtó nagy csönd van nyári foglalások tekintetében. Persze ezer indokot fel tudunk hozni magunknak és egymásnak, hogy miért is nem baj, hogy nem csörög a telefon, és dőlnek be az emailek foglalási szándékkal. Mert ugye látjuk, hogy csend van a faluban, a körülöttünk lévő hotelek se nyitottak még ki, elvétve lehet egy-egy embert látni, amint elsétál a ház előtt, a helyi turisztikai hivatal szálláskereső ajánlatkérő oldalán egy darab ajánlatkérés sincs az egész völgyre és nyárra vonatkozóan, szóval mondhatjuk, hogy ez így rendben is van. Csak lehet, a többi hoteles azért olyan nyugodt, mert bár most nincs vendége, de júliustól szeptemberig tele van, így tudja, hogy ott megkeresi azt, ami a mostani időszak költségeinek fedezésére kell. Viszont mi távolról se vagyunk nyárra befoglalva, van néhány foglalásunk, de azért azokkal messzire biztosan nem megyünk.

Külön nyomasztó, hogy bár bevételeink minimálisan vannak csak, kiadásaink bőven akadnak, és a fixeken túl mikor máskor, ha nem most jönnek be az extrák is: autóra NOVA, analógból digitálisba váltás miatt teljes antennarendszer-csere, 2011-es mérlegkészítés stb. A helyzetet hol egyikünk, hol másikunk viseli jobban, így felváltva dolgozunk azon, hogy az épp nyüzügébb résztvevőt kirángassuk a rosszkedvből. Szerencsére azért nem arról van szó, hogy üveges tekintettel ülünk, és bambulunk, csak minden napnak van egy kisebb szakasza, amikor valamelyikünk borúsabbnak látja ittmaradási lehetőségeinket.

Egyébként ilyen helyzetben hatalmasat lendít akár egy 2 éjszakára szóló foglalás, mert visszaadja a reményt, így mindketten betegesen nézzük az emailjeinket, és kb. 5 percenként frissítünk rá, hátha érkezett végre valami. Szerintem a mélypont, hogy a reggeli ébredéskor az első dolgunk, hogy még félig nyitott szemmel, de beizzítsuk a telefonunkon a netet, és megnézzük, nem jött e valami remek foglalás hajnali 2 óra óta, amikor utoljára néztük lámpaoltás előtt....

Igyekszünk túl lenni ezen az időszakon, és addig is hatékonyan eltölteni azt. Pár nap múlva például végre helyére tesszük az összes virágot, és akkortól nyári pompában fog virítani a házikó :) Reméljük, lesz jó pár vendégünk, aki majd megcsodálja mindezt :)

A rendőrségi ügy

Van 2 srác itt nálunk, akik Heidinek közvetett módon ismerősei (mondjuk legalábbis így…), és minden este nálunk is vacsoráznak. Az egyik srácnak enyhe kommunikációs kényszere van, mert indulás előtt a legapróbb részletekig minden kérdését egyesével feltette, szépen naponta egyesével elosztva őket. Amióta pedig itt vannak már akkor is idecsörgött a Heidinek, ha várhatóan 5 percet késtek a vacsoráról. Szóval szinte folyamatosan kapcsolatban voltunk velük, akkor ha éppen síeltek…..amivel persze semmi baj. 

Ma viszont este 8ig nem értek haza - annak ellenére, hogy kb 6kor szoktak - a telefont se vették fel, és egyáltalán nem jelentkeztek. Mivel korábban jelezték, hogy kifejezetten a pályán kívül síelnek mindig, ezért némi aggodalommal tekintettünk a közeljövőbe. Vajon megeszik-e valaha még a vacsorájukat, vagy a tegnapi volt az utolsó (akkor minimum ünneplőt vettem volna nekik). 

Felhívtam a szomszéd hotelest, hogy ilyenkor mit szoktak tenni, ő pedig tekintettel a körülményekre a rendőrséggel való kapcsolatfelvételt javasolta. Ekkor jött azonban a nem igazán váratlan fordulat: még egy utolsó telefonhívás, ezúttal felveszi, mocsok részeg, valami hollandokkal isznak Söldenben, mert lekésték az utolsó buszt…hát mi tagadás könnyen nekikeserednek az biztos. Úgyhogy idehaza anya és apa is megnyugodhattak: „Áh, csak bebasztak Söldenben.”  Úgyhogy végül a rendőrség nem is értesült az ügyről.

(Na és épp most értek haza, az egyik inkább botnak használja a boardját.)

Amikor ököllel ütöttem le valakit. Kétszer.

Volt itt nekünk a szilveszteri időszakban 3 nagyon kedves orosz vendégünk (minden irónia nélkül: udvariasak, tiszták, csendesek, stb.), akik Münchenbe érkeztek repülővel, onnan pedig taxival hozzánk. És ugyanígy is tervezték a hazautat.

Mivel pedig a gép 10kor indult Münchenből (innen kb 200 km), ezért hajnali fél 5re volt megrendelve a taxi. Nekem pedig hajnali negyed 5kor csörgött a telefonom (csoda, hogy meg bírtam szólalni németül), és a taxitársaság diszpécsere jelentkezett be: keresztbe dőlt egy fa a hozzánk felvezető úton, a taxi nem tud feljönni. Vagy én viszem le a vendéget 10 percen belül a fáig, vagy pechje volt…hát nem éppen kedves formája a szívesség kérésnek így hajnalban, de természetesen nem fogom cserben hagyni a vendéget.

Gatya fel, rohanok az oroszok szobájába, akik szép komótosan még alsónadrágban készülődnek. Röviden vázolom a szitut és kérem, hogy picit pörögjenek fel, amit készséggel meg is tesznek. Amíg ők befejezik a pakolást, én lerohanok, hogy elkezdjem feltenni a hóláncot, mert kb 30 cm friss hó hullott le, lánc nélkül se előre, se hátra. Közben újra hív a diszpécser, hogy hol a pékben vagyok (ő egy kicsit nyersebb stílusban beszélt), jelzem neki, hogy nem síkabátban és hólánccal a kezemben alszom, ezért még készülődünk. Erre ismét jelzi, hogy jobban teszem, ha sietek, mert mindjárt elmegy a taxi…mintha épp a Szívek szállodáját nézném a reggeli ébredezéshez, és nem a hóviharban küzdenék a hólánccal.

Egyszercsak elhúz egy hókotró autó a ház előtt….erre gondolom én, hogy hát, ha ez feljött ide, akkor lehet, hogy félretolta a fát és megnyílt az út. Visszahívom a diszpécsert, hátha rákérdez a sofőrnél, hogy nem lett e szabad az út, de nem igazán hagyja, hogy végigmondjam, amit szeretnék, hanem inkább megfenyeget, hogy atombombát dobat le rám, hogy ha nem kussolok…röviden ordibálunk egymással, majd visszatérek a hóláncszereléshez.

Csak az nem annyira egyszerű dolog ilyen körülmények között kapkodva: le kell vennem a kesztyűmet, hogy jól rá tudjam feszíteni a végén a láncot rögzítés előtt. Csakhogy a meleg kezemtől megolvad a láncon lévő hó, és ettől rettenetesen csúszós lesz….de azért húzom teljes erőből… A következmény egyáltalán nem váratlan: lecsúszik a kezem, és kegyetlenül orrba vágom magam. Kétszer is. Ekkor Heidi telefonál, és röviden érdeklődik, hogy minden rendben van-e. Tömören közlöm vele, hogy az elkövetkező 20 percben csakis abban az esetben hívjon fel újra, ha ez élet-halál kérdése. Az se igazán nyugtat meg, amikor látom magam előtt, hogy jelentős vérfolt van a havon. (Utólag némi büszkeséggel tölt el, hogy milyen félelmetes ütéseim vannak.)

Végre valahára fent van a lánc, viszont a szélvédőre fagyott jeget nem igazán tudom lekaparni, úgyhogy majdnem Ace Ventura módjára – az ablakon kihajolva – tudok csak kilátni. Szép lassan ledöcögünk a szerpentinen, közben még kétszer hív a diszpécser…ezúttal sem fűzzük szorosabbra a barátságunkat, inkább véglegesen eltávolodunk. Aztán végre odaérünk a taxihoz. A vendégek röviden, de nagyon kedvesen hálálkodnak, én pedig kérek még tőlük zsepit a vér törölgetéséhez. Aztán kézfogás és Tschüss.

Én meg végre valahára megállhatok egy pillanatra. És ekkor elkezdem tüzetesebben megszemlélni az útra dőlt fát. Nagyjából olyan vastag, mint az alkarom, és éppen, hogy átér az út túlfelére. Hitetlenkedve odasétálok, és megpróbálom megemelni. Végül gyanakvásom beigazolódik: fél kézzel lehúzom a fát az útról, amely így teljesen szabaddá válik. A kurva anyját…mármint nem a vendégnek.

A sztorihoz még hozzátartozik, hogy hazaérve a szélvédő alá dobva találok egy 50 eurós bankjegyet, ami csak Szergej hálás borravalója lehet (nagyvonalú). A tükör előtt állva pedig felismerem, hogy az ütések okozta seb nem is belül van az orromban, hanem egyszerűen kívül feltéptem a bőrt. Ezek után még nagyobb tisztelettel tekintek két öklömre: a „Pusztítóra” és a „Haragra”.