Volt itt nekünk a szilveszteri időszakban 3 nagyon kedves orosz vendégünk (minden irónia nélkül: udvariasak, tiszták, csendesek, stb.), akik Münchenbe érkeztek repülővel, onnan pedig taxival hozzánk. És ugyanígy is tervezték a hazautat.
Mivel pedig a gép 10kor indult Münchenből (innen kb 200 km), ezért hajnali fél 5re volt megrendelve a taxi. Nekem pedig hajnali negyed 5kor csörgött a telefonom (csoda, hogy meg bírtam szólalni németül), és a taxitársaság diszpécsere jelentkezett be: keresztbe dőlt egy fa a hozzánk felvezető úton, a taxi nem tud feljönni. Vagy én viszem le a vendéget 10 percen belül a fáig, vagy pechje volt…hát nem éppen kedves formája a szívesség kérésnek így hajnalban, de természetesen nem fogom cserben hagyni a vendéget.
Gatya fel, rohanok az oroszok szobájába, akik szép komótosan még alsónadrágban készülődnek. Röviden vázolom a szitut és kérem, hogy picit pörögjenek fel, amit készséggel meg is tesznek. Amíg ők befejezik a pakolást, én lerohanok, hogy elkezdjem feltenni a hóláncot, mert kb 30 cm friss hó hullott le, lánc nélkül se előre, se hátra. Közben újra hív a diszpécser, hogy hol a pékben vagyok (ő egy kicsit nyersebb stílusban beszélt), jelzem neki, hogy nem síkabátban és hólánccal a kezemben alszom, ezért még készülődünk. Erre ismét jelzi, hogy jobban teszem, ha sietek, mert mindjárt elmegy a taxi…mintha épp a Szívek szállodáját nézném a reggeli ébredezéshez, és nem a hóviharban küzdenék a hólánccal.
Egyszercsak elhúz egy hókotró autó a ház előtt….erre gondolom én, hogy hát, ha ez feljött ide, akkor lehet, hogy félretolta a fát és megnyílt az út. Visszahívom a diszpécsert, hátha rákérdez a sofőrnél, hogy nem lett e szabad az út, de nem igazán hagyja, hogy végigmondjam, amit szeretnék, hanem inkább megfenyeget, hogy atombombát dobat le rám, hogy ha nem kussolok…röviden ordibálunk egymással, majd visszatérek a hóláncszereléshez.
Csak az nem annyira egyszerű dolog ilyen körülmények között kapkodva: le kell vennem a kesztyűmet, hogy jól rá tudjam feszíteni a végén a láncot rögzítés előtt. Csakhogy a meleg kezemtől megolvad a láncon lévő hó, és ettől rettenetesen csúszós lesz….de azért húzom teljes erőből… A következmény egyáltalán nem váratlan: lecsúszik a kezem, és kegyetlenül orrba vágom magam. Kétszer is. Ekkor Heidi telefonál, és röviden érdeklődik, hogy minden rendben van-e. Tömören közlöm vele, hogy az elkövetkező 20 percben csakis abban az esetben hívjon fel újra, ha ez élet-halál kérdése. Az se igazán nyugtat meg, amikor látom magam előtt, hogy jelentős vérfolt van a havon. (Utólag némi büszkeséggel tölt el, hogy milyen félelmetes ütéseim vannak.)
Végre valahára fent van a lánc, viszont a szélvédőre fagyott jeget nem igazán tudom lekaparni, úgyhogy majdnem Ace Ventura módjára – az ablakon kihajolva – tudok csak kilátni. Szép lassan ledöcögünk a szerpentinen, közben még kétszer hív a diszpécser…ezúttal sem fűzzük szorosabbra a barátságunkat, inkább véglegesen eltávolodunk. Aztán végre odaérünk a taxihoz. A vendégek röviden, de nagyon kedvesen hálálkodnak, én pedig kérek még tőlük zsepit a vér törölgetéséhez. Aztán kézfogás és Tschüss.
Én meg végre valahára megállhatok egy pillanatra. És ekkor elkezdem tüzetesebben megszemlélni az útra dőlt fát. Nagyjából olyan vastag, mint az alkarom, és éppen, hogy átér az út túlfelére. Hitetlenkedve odasétálok, és megpróbálom megemelni. Végül gyanakvásom beigazolódik: fél kézzel lehúzom a fát az útról, amely így teljesen szabaddá válik. A kurva anyját…mármint nem a vendégnek.
A sztorihoz még hozzátartozik, hogy hazaérve a szélvédő alá dobva találok egy 50 eurós bankjegyet, ami csak Szergej hálás borravalója lehet (nagyvonalú). A tükör előtt állva pedig felismerem, hogy az ütések okozta seb nem is belül van az orromban, hanem egyszerűen kívül feltéptem a bőrt. Ezek után még nagyobb tisztelettel tekintek két öklömre: a „Pusztítóra” és a „Haragra”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése