Hogyan tovább?

Miután egyértelmű lett, hogy most még biztosan nem megyünk sehova, átbeszéltük, merre és hogyan is haladjunk tovább. Egyetértettünk abban, hogy egy ilyen lépéshez komolyabb előkészítés szüksége, mert az rendben, hogy a neten utána néztünk  már jó sok mindennek, meg beszéltünk is ezzel-azzal, de azért ennél talán több kellene.

Ezen a területen mindketten inkább biztonsági játékosok vagyunk, és nem nagyon tudtuk eldönteni, hogy cégalapítási és adózási ügyekben melyik honlap is a legpontosabb forrás, így kerestünk Bécsben egy adótanácsadót, hogy a megfelelő cégformára illetve egyéb okosságokra hasznos tippeket kaphassunk. Ezenkívül Pesten próbáltunk ügyvéd után is nézni, de az már ekkor kiderült, ezt is jobb lesz majd inkább Bécsben intézni.

Mivel azt tudtuk, hogy ahhoz, hogy üzemeltethessünk egy panziót, egyikünknek kell, hogy legyen valamilyen vendéglátós papírja, engem beírattunk egy szakácstanfolyamra azzal a felkiálltással: májusra hivatásos szakács lehetek! Jürgen a síoktatóinak ugrott neki, bár már az elején kiderült, kicsi eséllyel sikerülhet, de sebaj, ártani nem fog.

Szóval elkezdtünk tudatosabban előkészíteni tiroli költözésünket, és titkon mindketten reméltük, lesz még lehetőségünk a Trofanaba költöni.

Na de meddig várjunk?!

Néhány hét után egyértelmű volt, nem lehet ilyen türelmetlen és kiszolgáltatott várakozással tölteni az időt. Arra is rájöttünk, hogy ha később szerződnénk le, mint szeptember legeleje, akkor már biztosan nem lenne elég időnk felkészülni a téli szezonra, az meg túl nagy luxus lenne, ha az bevétel oldalról kimaradna, míg a kiadásainkat fedeznünk kellene. (Későbbi tapasztalatink egyébként cáfolták az elképzelésünket, és nagy mázli, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy akkor még reméltük.) Így megírtuk Gerhardnak, ha szeptember 1-ig nem tudunk szerződni, elállunk a bérléstől, illetve magunk megnyugtatására azt mondtuk, korai ez még, sok teendő lenne, amit a szerződés előtt meg kellene tennünk, de ha mégis összejön most, remek, de inkább álljunk át arra az irányra, hogy most még a felkészülési időnk van.

Utólag nem nagyon értem, hogy is gondolhattuk augusztus elején úgy, hogy szeptember 1-ig szerződni tudnánk, se cégünk, se ügyvédünk nem volt akkor még....

Hiába a "fenyegető" email, Gerhard továbbra se volt aktív, így igyekeztünk erősíteni magunkban, hogy ennek a háznak és ennek a szerződésnek nem most van itt az ideje.

Szeptember 1-én Gerhard bejelentkezett, hogy jó, akkor szerződjünk....nyilván ez nem így megy, így megírtuk, hogy nem áll rendelkezésre elegendő idő, hogy a szükséges dolgok elkészüljenek, így nem kívánjuk kibérelni a házat. És ezzel búcsút intettünk a Trofananak....

Völgy & panziókeresés

Mivel Tirolt olyan jól azért nem ismertük illetve elég hamar kiderült, hogy panziót neten keresztül biztosan nem fogunk találni, júliusban két hetet töltöttünk ezen a vidéken. Minden nap más völgyet jártunk be, néztük, hol mennyi  a turista, milyen outdoor lehetőségek vannak, és persze vadul kerestük a kiadó panziókat. Először persze ingatlanirodák után kutattunk, de az elég hamar kiderült, hogy az nem nagyon van erre, azaz ezekben a kis hegyi falvakban egyáltalán nincsen. Helyette érdemes a helyi bankokban, turisztikai irodákban vagy még inkább a kocsmákban érdeklődni. Szép sorban végigjártuk Salzburgtól a völgyeket, 1-2 hotelt meg is néztünk, és utunk végén egyöntetű döntés volt, hogy Ötztal a mi helyünk. Ezen belül megnéztünk a völgy bejáratánál egy pizzériát, amihez egy kisebb panzió is tartozott (elvetettük, mert itt a hangsúly inkább az éttermen volt), egy idősebb úr házát, ami egy kb. 12 szobás panzió volt, és Niederthaiban a Trofanat :) A tulaj egy 35 körüli srác, aki apukájától vette át a házat, és kettővel arrébb egy másik hotelt is ő igazgat. A kettő sok volt neki minden tekintetben, így próbálta eladni vagy legalább kiadni. 

Gyors körbevezetés, néhány mondat, majd búcsú, és indulás tovább. Oda voltunk a környékért, a házért, és ahogy haladtunk utunkon tovább, valahogy egyre biztosabban tudtuk, jó lenne nekünk ez a házikó. Az olasz tengerpart felé vettük az irányt egy pár napos kikapcsolódásra, Jürgen vezetett, én meg vadul osztottam-szoroztam, és győzködtük egymást ugyan arról: de jó lenne Niederthaiban élni. 

Mire leértünk a tengerpartra már fordultunk is volna vissza, hogy papírozzunk le mindent, nehogy valaki elvigye előlünk a  házat. Mivel a tulajtól vártunk egy emailt korábbi bérleti szerződéssel, fotókkal, adatokkal, értelemszerűen kb. 5 percenként néztük meg a telefonunkat, megjött e már az email. Persze semmi. Hívtuk, nem vette fel, küldtünk sms-t, nem válaszolt. Jürgen az "induljunk azonnal, és kérdezzük meg, mi a tök van" irányt képviselte, meglepő módon ezúttal az én szerepem volt a türelemre intés. Izgalmunkat azért nagyban enyhítette a vacsorához elfogyasztott Limoncello, és az amúgy remek hangulat. 

Végül megérkezett az email benne az adatokkal, és a vad számolás, tervezés még nagyobb lendületet kapott. Nagyjából másnap már írtuk is a választ, hogy minket mennyire érdekel, és mit és hogyan szeretnénk. Majd Gerhard eltűnt, és semmire se válaszolt. Aztán nagy nehezen pár hét után írt, aztán megint eltűnt. A tűkön ültünk nem fejezi ki eléggé, mennyire meg voltunk őrülve ebben a helyzetben. Tudtuk, hogy mit akarunk, de nagyjából semmi ráhatásunk nem volt, hogy ez meg is történjen, és nem értettük, valamiért kivár a tulaj vagy csak link vagy nem érdekli....így telt el a július és az augusztus. 

Döntés

Hogy hogy született meg?! Nem tudjuk már...sajnos egyikünk se emlékszik arra a pillanatara, amikor valamelyikünk szájából elhangzott: legyünk panziósok Tirolban. Viszont azt tudjuk, hogy sok, a jövőnkről szóló beszélgetés és tervezés vezetett ide. Jürgent született fővárosiként sose zavarta a nagyvárosi forgatag, a szmog, a kosz, az egyre szaporodó hajléktalanok száma. Ő sokkal inkább a multivilág okozta monotonitásba  fásult bele. Vidékiként számomra sose volt elképzelhető, hogy a pesti élet hosszú távon boldog környezetet tudna adni, így ezért vagy azért, de mindketten tudtuk, hogy nem szeretnénk hosszan ott maradni.

Nyilván jött a kérdés, hogy jó, de akkor mit csináljunk. Remek marketinges tapasztalatainkat vidéken kevéssé tudtuk volna kamatoztatni, újba belekezdeni meg nem tudtuk, mit is tudnánk. Jürgen hegyek és a természet iránti szeretete, és az én vidéki élethez és a vendéglátáshoz való kedvem valahogy az osztrák panziós élet utáni vágyhoz vezetett.

Amikor ez valahogy kimondásra került, már gyorsan helyére kerültek a dolog, mármint, az, hogy hova is szeretnénk egészen pontosan menni: TIROLBA. Ausztria közelebbi részeit hamar elvetettük: bár magyarok által természetesen látogatottabbak, így üzleti szempontból elsőre lehet, jobb választás lett volna, hisz nyilván több magyar kapcsolattal rendelkeztünk, mint külföldivel, azonban ezeken a területeken inkább a téli szezon erős csak. Az ott panziót bérlők nyáron máshol, mást (is) csinálnak, és mivel mi ezt életvitelszerűen szerettük volna ezt csinálni, olyan helyet kerestünk, ahol a tél mellett a nyári bevételek is nagyobb eséllyel biztosítottak. Tirol magas hegyei miatt a nyári turizmus is adott, és a tél is hosszabb, így a számunkra kedvesebb tájon túl az üzleti érdek is inkább ezt a döntést támogatta.

Megkésett kezdés

Valós dátum: 2012. május 28.
Régóta jár a fejemben, jó lenne megírni az itteni kalandjainkat, és hogy ezeknek köszönhetően mi magunk is hogyan változunk. Az utolsó lökést egy leukémiából gyógyuló lány blogja adta, amit izgalommal olvasok, és nagy hatással van rám: legutóbbi bejegyzésében arról írt, hogy az egyik gyógyszere mellékhatásaként elveszítette az emlékei egy részét, és bár ez elvileg "csak" egy időleges dolog, most a legtöbb emberre nem emlékszik, nem tudja, milyen közös történeteik vannak, így a napi látogatások azzal telnek, hogy a régi ismerősök múltat idézni próbálnak Vele. Szörnyű lehet, ha hirtelen az ember nem emlékszik, mi is történt vele korábban, és miért is kell valakit szeretnie. Remélem, ilyen fokú emlékezetvesztésem sosem lesz, azonban az is biztos, hogy az idő mindig alakít a történeteken, megszépíti vagy épp elcsúnyítja azokat. Bármeddig is tart, és bárhova is jutunk tiroli kalandjaink során, szeretném, ha lenne egy hely, ahol még valós fényükben olvashatom majd vissza azokat.

Mivel ezeket az írásokat valóban magamnak szánom, nem is tettem említést róla senkinek. Olyannyira tartottam a "lebukástól", hogy a blog megalkotásakor, és a bejegyzés írásakor még a facebook-ot is lekapcsoltam, nehogy a kettő valahogy összeköttetésben legyen, és ott kiíródjon, hogy én épp mit is csinálok itt....persze erről a technikai lehetőségről szívesen megkérdezném Ákit, no meg a blogkészítés egyéb csínjáról-bínjáról, de akkor elég hamar kiderülne a kis titkom, így marad a bénázás, és a beteges gyanakvás, vajon ki látja  most ezt?! :)

Természetesen minden igyekezetem ellenére is sikerült pont 5 perc alatt felfedni titkomat, hisz Jürgen gyorsan kiszúrta, mit is csinálok...mentségére legyen szólva, ez nem feltétlenül volt az Ő hibája, egymást mellett ültünk, és várható volt, hogy egy oldalpillantásnak köszönhetően hamar észrevesz. No sebaj....viszont így akkor már muszáj lesz Neki is írnia ide, hisz sok történetnek Ő az első számú szereplője, hitelesebb lesz az Ő tollából az írás. Szuszu, ezúton fel is szólítalak az írásra! :)

Mivel kalandjaink kezdete kb. 2-3 évre nyúlnak vissza, így most igyekszem az elejéről kezdeni szép sorban, és közben az aktuálisakat is írni, előbb utóbb csak összeér valahol a történet.