Február közepe magasságában már egyértelmű volt, hogy a Trofana esetében maximum a nyári hosszabbítás jöhet szóba, mivel Gerhard mélyen hallgatott a vétellel kapcsolatban, illetve a bankjára hivatkozott, hogy ők nem mondanak semmit. De mivel mi se voltunk már semmilyen szinten rácuppanva a Trofana megvételére, így nem feszegettük ezt a kérdést, a továbbérlést próbálta főleg Jürgen eröltetni. Mert valóban, az egy jó irány lehetett volna, ha nem úgy megyünk el, hogy két hónap kiadásos időszak van mögöttünk, hanem a nyári erős bevételes hónapjai.
Gerhard persze szokásához híven húzta az időt, magyarázott, hogy itt egy orosz-német, aki lehet, megvenné, meg itt a svéd is, szóval nem tudja, lehet e hosszabbítani. Jürgen eléggé be volt feszülve, és leutánozva pussy stílusomat, folyamatosan hivogatta Gerhardunkat, amit nekem igazán vicces volt látni :) Mármint annyira idegen ez a stílus tőle, de jó volt látni mégis, hogy azért őt is ki lehet hozni a sodrából ilyen viselkedéssel :)
Egy darabig Gerhard lebegtette, hogy ha a svédnek jó, akkor csak szeptemberrel adja el neki a házat, de aztán amikor Jürgen egy végleges választ várt, és huszadjára hívta fel adott napon, Gerhard végül minden indoklás nélkül kijelentette, hogy a svédnek július 1-el kell a ház, mert átépíti magánháznak. Ezzel eldőlt, hogy nincs hosszabbítás, a Trofanat befejezzük a téli szezon után, tehát február végétől már a vendégek felé is elkezdtük ezt kommunikálni. Ez persze azért picit szomorúvá tette az embert, mert (szerencsére) a vendégek nagyon nagy százaléka rákérdezett, tud a jönni nyáron vagy télen, és ilyenkor mindig elmeséltük, hogy mi már nem leszünk itt blablabla. Ugyan akkor az is lehet, hogy ez a sok mesélés, illetve, hogy sokat beszéltünk a vendégek kérdései miatt erről a témáról, az, hogy elmegyünk innen, nem nyomasztó számunkra olyan nagyon.
Természetesen szomorúak vagyunk kicsit, főleg, amikor kb. két hete elkezdtük pakolni a dolgokat, de igyekszünk úgy tekinteni erre az egészre, hogy mekkora nagy kaland volt, hogy milyen jól sikerült minden szempontból, és bízunk benne, hogy lesz lehetőségünk ezt a fajta munkát egy másik helyen folytatni majd a közeljövőben.
Onnantól, hogy a hosszabbítás kérdése eldőlt, Gerharddal már nem is nagyon beszéltünk, illetve a házzal kapcsolatban egyáltalán. Ő továbbra is kitart amellett, hogy hamarosan aláírják a szerződést a svéddel, de persze hallottunk olyan pletykákat, hogy a svéd nem veszi meg. Igazából nem foglalkozunk ezzel az egésszel, inkább csak abból a szempontból szurkolunk az eladásért, hogy akkor nagyobb az esélye, hogy Gerhard visszafizeti a rezsis túlfizetésünket, hisz tartozással terhelten nem tudja eladni a házat.
Természetesen azzal párhuzamosan, hogy a trofanas nyári szezon kérdése eldőlt, egyre többet kezdtünk el agyalni a folytatáson, azonban mivel mindez február közepén történt, a legnagyobb őrületben, nem igazán volt időnk részleteiben foglalkozni a kérdéssel. Ezt a húsvét előtti pihenős időszakban igyekeztünk pótolni, és Jürgen akkor állt neki hirdetéseket nézegetni, illetve találkozókat leszervezni.
Az elmúlt egy hónapban kb. 8 épületet néztünk meg. Nagyon nehéz olyat találni, ami minden szempontból megfelel az elképzeléseinknek, hisz olyan méretűnek kell lennie, hogy hosszú távú perspektíva, megélhetés jöjjön ki belőle (min. 50-70 ágy), olyan helyen legyen, ahol komoly sípályák vannak és hóbiztos, valamit ahova a fizetőképes nyugatiak járnak főként (Tirol), olyan állapotban legyen, hogy el lehessen kezdeni az üzemeltetését, vagy annyira rossz állapotban legyen, hogy kb. telekáron adják el, és akkor a felújításán magyar munkaerővel lehet jól spórolni, kétszezonos hely legyen, érezzük úgy az adott völgyben és faluban, hogy itt szeretnénk élni stb.
Az eddig megnézett házak körül egynél kapott el mindkettőnket az az érzés, hogy csodás lenne itt élni, és ezt a házat üzemeltetni. Persze Tirolban kb. bárhol jó élni, de mégis, ha az ember többet mászkál itt kicsit, érezhetően más hangulata van az egyes falvaknak. Ez az imádott hely Ladis volt, és egy csodásan szép étterem egy pici tó partján.
A házat eddig kétszer néztük meg, másodszorra egy ingatlanossal, akitől jelenleg várjuk, hogy szerinte mi a reális értéke a háznak, mert bazi magasra tartják, semmilyen szinten se a mi árkategóriánk. Persze attól még, hogy az ingatlan felbecslő mond egy reális árat, még nem jelenti azt, hogy a tulajdonosok olcsóbban eladnák, illetve az az olcsóbb ár is nagyon magas még, de talán mégis lehetne beszélni róla. Igazából azon túl, hogy az étterem maga nagyon szép, gyönyörű a kevése, és azonnal indítható lenne, a legnagyobb érdekessége és pozitívuma a számunkra, hogy a ladisi térség még Tirolon belül is egy kiemelkedő rész, tehát nagyon értéktartónak gondoljuk, illetve a ház jelenlegi mérete illetve a telek maga megenged további ráépítést, tehát hosszú távon benne van a lehetőség egy panziós bővítésnek.
Mivel azonban tényleg nagyon nem a mi árkategóriánk, így nemigen éljük bele magunkat, és nem beszélünk úgy erről a helyről, hogy húúúú mi lesz, ha majd ott élünk vagy ilyenek. Persze beszélünk róla, hogy jó lenne, meg milyen lehetőségek lennének ott, de igyekszünk nem nagyon pörögni rajta. Ezt mondjuk segíti az is, hogy most ezerrel pakolunk a hazaköltözés miatt.
Merthogy miután eldőlt, hogy a Trofanaban nem maradunk, hanem új házat keresünk, azt is tudtuk, az nem lesz két perc, és a nyári szezon teljesen biztos, hogy ki fog maradni, tehát hazaköltözünk egy időre. Azt gondoljuk, legjobb esetben a következő téli szezont tudjuk valahol elkezdeni, de nem kizárt, hogy csak a jövő nyarat. Őszintén szólva én egyáltalán nem bánnám, ha akár egy év is kimaradna, és lenne időnk töltődni kicsit, egyelőre úgy gondolom, el bírnánk viselni egy ilyen évet, és nem nyomasztana az a része a dolognak, hogy csak kifele megy a pénzünk. Ugyan akkor azt se tartom kizártnak, hogy néhány hónap után ez lehet frusztráló is, de bízom benne, hogy meg tudjuk becsülni ezt az időszakot majd, mert igen is nagyon ritka szerintem egy felnőtt ember életében az, hogy azt mondhatja több hónapnyi időre, akár egy évre, hogy most nem dolgozom napi szinten, pihenek, töltődöm, és gondolkozom, hol és hogyan folytatom majd az életemet.
Tehát az elmúlt hetek a házkeresésen túl az itteni dolgaink lezárásával és a pakolással is teltek, valamint a hazaköltözés szervezésével, és az otthoni életünk kicsi előkészítésével. Vasárnap indulunk haza, és jövő pénteken Jürgen még visszajön ide a Szőrrel a Nóri tesójának a teherautójával a bútorokért, nagyobb dolgokért.
Mivel Zümiék most otthon vannak, így az Ő lakásukat nem tudtuk kibérelni, Jürgen lakásába meg leghamarabb augusztus 15-el tudunk költözni, így először Apukám pákozdi házába megyünk, aztán meglátjuk, hogy keresünk e Pesten albérletet, vagy a nyári hónapokat inkább Pákozdon töltjük. Ez a hol fogunk lakni kérdés kicsit frusztrál engem, elég zavaró ez a két hónap alatt 4szer cuccolunk ide-ode helyzet, de igyekszem elengedni a problémát, és arra fókuszálni, hogy rendben hazaérjünk, Jürgen meghozza a cuccokat, Pákozdra kiérjünk, aztán majd meglátjuk a többit. És inkább örülni annak, hogy végre újra találkozhatom a három kis lurkóval, tesómékkal, és sokat fogunk tudni bandázni a barátokkal.
2014. május 16., péntek
2014. április 24., csütörtök
Vége a harmadik téli szezonnak, értékeljünk hát!
Április 22-én az utolsó vendég is elment, így hivatalosan is vége a téli szezonnak (és a trofanas pályafutásunknak, de erről majd külön).
A húsvéti menet előtt bő két és fél hétre zárva voltunk, így volt lehetőségünk töltődni kicsit, rácuppanni pl. a Dexter című sorozatra, elmenni síelni, ami szuper jó volt, lévén, hogy március végén esett kb. fél méter hó, és persze kivártuk azokat a napokat, amikor ragyogott a nap. Kühtaiban, Söldenben, és Obergurglben síeltünk egy-egy napot, igazán remek volt valamennyi, de leginkább most a söldeni sikerült. Elmentünk a hátsó pályákhoz, melyeken sok esetben csak ketten síeltünk, délután 3kor még a reggeli ratrat nyom rajta volt a pályákon. Szuper remek síélmény volt, kárpótolt azért, hogy mióta itt vagyunk, kevesebbet síelünk, mint előtte, ami azért elég vicces.
Azon túl, hogy igyekeztünk minél többet lazulni, eldöntve azt (erről is majd külön), hogy május közepe/vége magasságában elmegyünk innen, hozzá kellett látnunk az itteni dolgaink lezárásához, illetve a hazaköltözés megszervezéséhez. És persze nem utolsó sorban az új ház keresését is el kellett már kezdenünk április elején.
A húsvéti időszak válójában húsvét előtt egy bő héttel már elkezdődött, mivel április 10-én megérkeztek a román gyerkőcök, akik (illetve a cég, aki szervezte) már tavaly is itt voltak. Ezúttal viszont már 25-en voltak a másodikon, és mivel sikerült az első emeletet is jól feltölteni, illetve a húsvéti hétvégére Jürgennek jó kis akciós csomagot megpörgetnie a Síelők.hu-n, végül a szezon utolsó majdnem két hete szinte teljes teltházzal ment le. Nyilván örültünk neki, és ezt még fokozta az is, hogy azáltal, hogy most a húsvét ennyire későre esett, a mi vendégeinken kívül nem volt már túl nagy mozgás a faluban (persze a Falknernél voltak, de ott mindig vannak :)).
Összességében elégedettek vagyunk ezzel a téllel, azzal együtt, hogy teljesen más volt most ennek a dinamikája, mint a tavalyinak. Az eleje nagyon nehezen indult, a január tavalyhoz képest elég lazásra sikeredett, azonban a február hozta a kötelezőt, viszont március vége és április közepe erősebb lett. Február elején még azt számolgattam, hogy kb. 30% visszaesés lesz, és ha bejön még egy-két jó foglalás, akkor várt visszaigazolás, akkor talán nagy nehezen 20% körülire tudjuk vinni a visszaesést tavalyhoz képest. Igazából ettől nem estünk kétségbe, tavaly úgy éreztük, nagyon bejött minden, több nagy társaságos foglalás esett be olyan időszakban, amit amúgy elég nehéz eladni, így a 20%-os visszaesés nem tűnt olyan drámainak. Viszont arra igazán nem számítottunk, hogy a finishben lévő jó foglalásokkal végül kb. 7% lett csak a visszaesés, így aztán végképp nagyon elégedettek vagyunk.
A téli szezonban Móni volt segítségünkre, akivel összességében meg voltunk elégedve. Persze voltak surlódások, néhány alkalommal erősebb összetűzések, de azt gondolom, ezek elkerülhetetlen dolgok. Ebben a típusú munkakörnyezetben továbbra is nehéz elválasztani a munkát és a privát kapcsolatot, hisz eleve sok időt töltünk együtt, többet, mint egy átlagos munkahelyen tesz az ember a főnökével, illetve sok esetben a privát időnket (vacsora, karácsony stb.) is együtt töltjük. De a lényeg, hogy Móni jól bírta a strapát, jól terhelhető volt, és ami nagyon nagy plusz volt nála, hogy kiválóan bírta a távolságot az otthoniaktól. Egész négy és fél hónapos ittléte alatt számunkra nem mutatott olyat, hogy mennyire hiányoznának a szerettei, illetve az otthon lévők is elég jól kezelték szerintem a helyzetet, mivel nem traktálták, hogy mikor megy már haza, így azért Neki is könnyebb volt.
Szokás szerint hosszú, de mégis nagyon gyors volt a szezon, és azért nagyon érződött, hogy ez már a harmadik ilyen menet volt. Sokkal több a rutin, minden könnyebben, gyorsabban ment, persze ehhez kellet Móni jó munkavégzése is. De talán ez volt az első téli szezon, amikor egyikünk számára sem volt mélypont, olyan érzés, hogy holnap nem bírok felkelni, nem akarok főzni, vendégeket látni. Most valahogy ilyen szempontból is egyenesebb volt ez a szezon, ami furcsa, főleg, hogy a vendégszerzés nehézkessége, illetve a "mi lesz velünk a jövőben" bizonytalansága miatt azt gondolná az ember, stresszesebbek voltunk. De valamiért mégsem :)
A húsvéti menet előtt bő két és fél hétre zárva voltunk, így volt lehetőségünk töltődni kicsit, rácuppanni pl. a Dexter című sorozatra, elmenni síelni, ami szuper jó volt, lévén, hogy március végén esett kb. fél méter hó, és persze kivártuk azokat a napokat, amikor ragyogott a nap. Kühtaiban, Söldenben, és Obergurglben síeltünk egy-egy napot, igazán remek volt valamennyi, de leginkább most a söldeni sikerült. Elmentünk a hátsó pályákhoz, melyeken sok esetben csak ketten síeltünk, délután 3kor még a reggeli ratrat nyom rajta volt a pályákon. Szuper remek síélmény volt, kárpótolt azért, hogy mióta itt vagyunk, kevesebbet síelünk, mint előtte, ami azért elég vicces.
Azon túl, hogy igyekeztünk minél többet lazulni, eldöntve azt (erről is majd külön), hogy május közepe/vége magasságában elmegyünk innen, hozzá kellett látnunk az itteni dolgaink lezárásához, illetve a hazaköltözés megszervezéséhez. És persze nem utolsó sorban az új ház keresését is el kellett már kezdenünk április elején.
A húsvéti időszak válójában húsvét előtt egy bő héttel már elkezdődött, mivel április 10-én megérkeztek a román gyerkőcök, akik (illetve a cég, aki szervezte) már tavaly is itt voltak. Ezúttal viszont már 25-en voltak a másodikon, és mivel sikerült az első emeletet is jól feltölteni, illetve a húsvéti hétvégére Jürgennek jó kis akciós csomagot megpörgetnie a Síelők.hu-n, végül a szezon utolsó majdnem két hete szinte teljes teltházzal ment le. Nyilván örültünk neki, és ezt még fokozta az is, hogy azáltal, hogy most a húsvét ennyire későre esett, a mi vendégeinken kívül nem volt már túl nagy mozgás a faluban (persze a Falknernél voltak, de ott mindig vannak :)).
Összességében elégedettek vagyunk ezzel a téllel, azzal együtt, hogy teljesen más volt most ennek a dinamikája, mint a tavalyinak. Az eleje nagyon nehezen indult, a január tavalyhoz képest elég lazásra sikeredett, azonban a február hozta a kötelezőt, viszont március vége és április közepe erősebb lett. Február elején még azt számolgattam, hogy kb. 30% visszaesés lesz, és ha bejön még egy-két jó foglalás, akkor várt visszaigazolás, akkor talán nagy nehezen 20% körülire tudjuk vinni a visszaesést tavalyhoz képest. Igazából ettől nem estünk kétségbe, tavaly úgy éreztük, nagyon bejött minden, több nagy társaságos foglalás esett be olyan időszakban, amit amúgy elég nehéz eladni, így a 20%-os visszaesés nem tűnt olyan drámainak. Viszont arra igazán nem számítottunk, hogy a finishben lévő jó foglalásokkal végül kb. 7% lett csak a visszaesés, így aztán végképp nagyon elégedettek vagyunk.
A téli szezonban Móni volt segítségünkre, akivel összességében meg voltunk elégedve. Persze voltak surlódások, néhány alkalommal erősebb összetűzések, de azt gondolom, ezek elkerülhetetlen dolgok. Ebben a típusú munkakörnyezetben továbbra is nehéz elválasztani a munkát és a privát kapcsolatot, hisz eleve sok időt töltünk együtt, többet, mint egy átlagos munkahelyen tesz az ember a főnökével, illetve sok esetben a privát időnket (vacsora, karácsony stb.) is együtt töltjük. De a lényeg, hogy Móni jól bírta a strapát, jól terhelhető volt, és ami nagyon nagy plusz volt nála, hogy kiválóan bírta a távolságot az otthoniaktól. Egész négy és fél hónapos ittléte alatt számunkra nem mutatott olyat, hogy mennyire hiányoznának a szerettei, illetve az otthon lévők is elég jól kezelték szerintem a helyzetet, mivel nem traktálták, hogy mikor megy már haza, így azért Neki is könnyebb volt.
Szokás szerint hosszú, de mégis nagyon gyors volt a szezon, és azért nagyon érződött, hogy ez már a harmadik ilyen menet volt. Sokkal több a rutin, minden könnyebben, gyorsabban ment, persze ehhez kellet Móni jó munkavégzése is. De talán ez volt az első téli szezon, amikor egyikünk számára sem volt mélypont, olyan érzés, hogy holnap nem bírok felkelni, nem akarok főzni, vendégeket látni. Most valahogy ilyen szempontból is egyenesebb volt ez a szezon, ami furcsa, főleg, hogy a vendégszerzés nehézkessége, illetve a "mi lesz velünk a jövőben" bizonytalansága miatt azt gondolná az ember, stresszesebbek voltunk. De valamiért mégsem :)
2014. március 16., vasárnap
Téli szezon - rohan az idő
Úgy érzem, kettőt pislogtam, és már itt is vagyunk a szezon utolsó szakaszában. Amikor ezt mondom, Jürgen mindig azzal próbál megcáfolni, hogy emlékszem e, kik voltak itt karácsonykor, milyen régen volt már az. Mondjuk én arra sem emlékszem, kik voltak itt múlt héten, szóval ez nem faktor, de tény, hogy furcsán megy itt az idő. Egyrészt tényleg úgy érzem, iszonyú gyoran elrohant már megint ez a szezon, de másrészt tényleg nagyon távolinak tűnnek azok a vendégek, akik a szezon első felében voltak itt.
Ez a szezon több tekintetben is nagyon más volt a tavalyihoz képest. Egyrészt a hó nagyon nehezen akart megérkezni, mely nyilván a foglalási kedvre is rányomta a bélyegét eleinte. Bár október 11-én arra ébredtünk, hogy az unokaöcsém érdeklődik, kijutottunk e a házból a hírtelen jött hó miatt - amit csak az ágyból kikelve, a függönyt kihúzva értettünk meg ezt látva:
de sajnos ezt követően igen szárza időszak érkezett, és egész télen nem volt olyan, hogy hirtelen, leesett volna egy éjszaka alatt 1-1,5 méter hó. Szerencsére azért az idő előrehaladtával jött a hó, és volt olyan két hét, amikor szinte minden nap esett 15-20 cm friss hó, így a szezon közepére megvolt már a szükséges mennyiség, de azért más volt most ez így. Ami furcsa volt, hogy a nagyon enyhe időjárás miatt (amit persze fűtés szempontból nagyon nem bántunk) a völgyben gyakran pluszok voltak, így amikor jött a csapadék, ott nem hó, hanem eső esett. Így először volt most olyan, hogy a szezon folyamán a völgy nagyjából végig zöld maradt, és szép, egybefüggő fehér táj csak olyan 1200 méter fölött alakult ki. Mondjuk ez nekünk itt fent nem volt akkora dráma, itt most is szétszórt porcukorérzésünk volt mostanáig.
A másik fő különbség, hogy a foglalások nagyon nehezen indultak el, és egy jó darabig úgy tűnt, ez a tél sajnos nagyon gyenge lesz. Jürgennek elég sok munkája volt vele, hogy minél több foglalást tudjon generálni, sokat kellett agyalnia, milyen akciókat, csomagokat találjon ki, hogy jó legyen a telítettség. Szerencsére végül nem kell panaszkodnunk, és bár a tavalyi eredményt nem tudjuk idén elérni, nem vagyunk csalódottak, már tavaly is úgy gondoltuk, az a tél extrán jól sikerült, a ház nagyon csúcsra volt járatva, így a cél az volt, minél kisebb legyen a differencia az idei és a tavalyi tél között.
A tavalyi télhez képest a január lett gyengébb, ami így picit nagyobb láblógatással telt, azonban az is tény, hogy tavaly ott nagy mázlink volt egy-két csoporttal. Most viszont februárban jött a szerencse, hisz befoglalt egy 42 fős észt csoport, ami azért kellően megkavarta itt az életet. Az egy dolog, hogy a szervező csaj távolról sem volt könnyű eset, de amikor az érkezésük előestéjén még azt nem volt képes pontosan megmondani, hányan is jönnek, majd az utolsó létszámhoz képest (amikor már tényleg az összes mozdítható ágy, ágynemű elő volt rángatva) plusz két emberrel megérkezett, néztünk picit. De szerencsére jól alakult minden, nem volt törés-zúzás, jól fogyasztottak, és mivel egy este volt egy külső csoportunk is, lehetőségem volt rekordfőzésre, magunkkal együtt 55 főre főztem.
Mivel a húsvét most későn lesz, a tavalyi szezonnal ellentétben az utosló síelők és húsvétolni jövők most időben távol kerülnek egymástól. Ennek megfelelően március 24-én elvileg elmegy az utolsó síelő vendég, és legközelebb csak április 10-én jönnek a román gyerekek, majd a húsvétolók. Így nemsokára lesz lehetőségünk egy pár hetet szusszanni kicsit, amit persze nem bánunk egyáltalán. Fő tervek között szerepel egy három napos síelés, és egy Aqua Dome látogatás is.
Ez a szezon több tekintetben is nagyon más volt a tavalyihoz képest. Egyrészt a hó nagyon nehezen akart megérkezni, mely nyilván a foglalási kedvre is rányomta a bélyegét eleinte. Bár október 11-én arra ébredtünk, hogy az unokaöcsém érdeklődik, kijutottunk e a házból a hírtelen jött hó miatt - amit csak az ágyból kikelve, a függönyt kihúzva értettünk meg ezt látva:
A másik fő különbség, hogy a foglalások nagyon nehezen indultak el, és egy jó darabig úgy tűnt, ez a tél sajnos nagyon gyenge lesz. Jürgennek elég sok munkája volt vele, hogy minél több foglalást tudjon generálni, sokat kellett agyalnia, milyen akciókat, csomagokat találjon ki, hogy jó legyen a telítettség. Szerencsére végül nem kell panaszkodnunk, és bár a tavalyi eredményt nem tudjuk idén elérni, nem vagyunk csalódottak, már tavaly is úgy gondoltuk, az a tél extrán jól sikerült, a ház nagyon csúcsra volt járatva, így a cél az volt, minél kisebb legyen a differencia az idei és a tavalyi tél között.
A tavalyi télhez képest a január lett gyengébb, ami így picit nagyobb láblógatással telt, azonban az is tény, hogy tavaly ott nagy mázlink volt egy-két csoporttal. Most viszont februárban jött a szerencse, hisz befoglalt egy 42 fős észt csoport, ami azért kellően megkavarta itt az életet. Az egy dolog, hogy a szervező csaj távolról sem volt könnyű eset, de amikor az érkezésük előestéjén még azt nem volt képes pontosan megmondani, hányan is jönnek, majd az utolsó létszámhoz képest (amikor már tényleg az összes mozdítható ágy, ágynemű elő volt rángatva) plusz két emberrel megérkezett, néztünk picit. De szerencsére jól alakult minden, nem volt törés-zúzás, jól fogyasztottak, és mivel egy este volt egy külső csoportunk is, lehetőségem volt rekordfőzésre, magunkkal együtt 55 főre főztem.
Mivel a húsvét most későn lesz, a tavalyi szezonnal ellentétben az utosló síelők és húsvétolni jövők most időben távol kerülnek egymástól. Ennek megfelelően március 24-én elvileg elmegy az utolsó síelő vendég, és legközelebb csak április 10-én jönnek a román gyerekek, majd a húsvétolók. Így nemsokára lesz lehetőségünk egy pár hetet szusszanni kicsit, amit persze nem bánunk egyáltalán. Fő tervek között szerepel egy három napos síelés, és egy Aqua Dome látogatás is.
2014. január 2., csütörtök
Trofana - Veled vagy nélküled?!
Az elmúlt néhány hónapban a sok pihenés, tevés-vevés közepette időnk egy nagy részét a hogyan tovább kérdéskör elemzésével, átbeszélésével, intézésével töltöttük. Mivel igen sokrétű a kérdés, jutottunk is valahova, meg nem is.
Augusztus elején felkértünk egy értékbecslőt, hogy készítsen egy részletes értékbecslést a házra, hogy mind számunkra, mind a Gerhard és a bankja számára kiderüljön, mennyit is ér a Trofana. Természetesen reméltük, hogy az érték alacsonyabb lesz, mint amire a Gerhardék tartják a házat, de mi se számítottunk rá, hogy a tervezett vételár 1/3-e a ház jelenlegi forgalmi értéke. Az értékbecslő magyarázata alapján (ami amúgy tökre logikus) egy üzleti vállalkozáshoz kapcsolódó ingatlant nem mint épületet kell felértékelni, azaz nem azt kell kiszámolni, mennyibe kerülne ma megépíteni, és levonni a ház korát belőle, hanem azt kell kiszámítani, ebben az épületben éves szinten mennyi forgalmat lehet kitermelni, és azt felszorozni az épület várt élettartamával. Nyilván azt, hogy mennyi forgalom hozható ki a házból, befolyásolja a ház állapota, felszereltsége és elhelyezkedése is.
Azzal együtt, hogy ez az alacsony ár igazából semmit se befolyásolt, azért nyilván nagyon örültünk, és gyorsan fel is kerestük a SparKasse-t, hogy megkérjük őket, számoljanak nekünk egy hitellehetőséget ezen a vételáron + felújítási hitellel is, merthogy a házra nagyon ráfér a felújítás. A válaszra kb. két hetet kellett várjunk szeptember végén, október elején, ami nem volt olyan kellemes. Végül azt a választ kaptuk (és ez is tök logikus így utólag), hogy hitelt nem adnának a ház felújítására, mivel a háznak olyan alapvető felújítási munkálatokra van szüksége (tető, korlát stb.), amik nem javítanák a ház forgalomképességét, tehát kvázi a ház értéke nem növekedne, így nem lenne fedezet arra a hitelre. Mivel mi egy ilyen kombinált hitelhez kértünk elbírálást, ezért nem is ment tovább az ügy, és végül nem akartuk, hogy jó, akkor csak a vételre mondjaank valamit.
Ezzel párhuzamosan felkerestük a Raiffeisent is, ahol Gerhard hitele is van, de ahogy az várható is volt, ők azonnal mondták, előbb egyezzünk meg a vételárról a tulajjal, aztán menjünk vissza hozzájuk.
Így mielőtt hazaindultunk volna, áthívtuk a Gerhardot, elmondtuk neki, hogy mivel a ház állapota rohamosan romlik, és Ő nem költ rá semmit, ezért továbbbérelni tuti nem fogjuk júni 30. után. Egyúttal megmutattuk neki az értékbecslést, és megmondtuk, ennél nyilván nem fogunk többet fizetni. Természetesen bazira meglepődött, nézegette vadul a számokat, de nem nagyon reagált rá semmit azon túl, hogy küldjük át elektronikusan is, neki ezt úgyis a bankjának kell továbbítania, mert a döntés ott születik meg. Persze jött még a duma, hogy ha Oscar megtudja, hogy mi nem akarjuk megvenni, akkor holnapután átjön, és zsebből kifizeti a földszintet, de természetesen mi ezekre a sztorikra nem reagáltunk semmit. A banktól persze azóta sincs semmi hír, Gerhardot ismerve tavasznál előbb nem fog foglalkozni ezzel a kérdéssel.
Otthonlétünk alatt tevőlegesen nem történt semmi az itteni jövőnket illetően, de persze nagyon sokat beszélgettünk róla, kit, mit, hogyan és hol szeretne. Sok az irány, ami felé el lehetne mozdulni, és mindegyik mellett van pro és kontra érv is természetesen. Az, hogy külföld vagy otthon hol egyikünkben hol másikunkban erősödik fel, és nagyon nehéz kiszűrni, mennyi az érzelmi és mennyi a racionális érv mögötte. Otthonlétünk alatt Jürgen agyalt többet azon, mit lehetne otthon csinálni, nekem akkor ez egyáltalán nem jutott eszembe, és erős ellenérvem volt a hazaköltözéssel szemben, hogy otthon nem nagyon mernék semmilyen vállalkozásba se belekezdeni, mert annyira bizonytalan és gyorsan változó a piaci környezet, állandó a variálás a szabályozásokkal kapcsolatban, és ami nagyon fontos, elképesztő az árérzékenység otthon. És ez nagyon sokat számít, mert látjuk, hogy míg egy német vagy holland vendég nem agonizál az ajánlatokon annyit, nem kérdés, ha itt van, megissza a vacsorához az italát, addig a magyar vendégek kizárólag úgy kérnek ajánlatot, hogy az nagyon kedvező legyen, és nem ritka, hogy inkább csapvizet kérnek a vacsorájukhoz. Nyilván ez anyagi tekintetben is sokat számít, de emelett legalább annyira pszichésen is rányomja az ember hangulatára a bélyegét, mert számomra (Jürgen számára kevésbé) bazi idegesítő, amikor megy a cigánykodás, meg csapvíz kérés, de közben meg megy a janizás a szuper telefonnal meg szuper kocsival. És addig, amíg az itteni biznisz miatt ez a vendégek kevesebb százalékára jellemző, rendben is van, de ha otthon csinálnánk valamit, és a vendégek 95% ezt nyomná, tuti megkattannék tőle.
Aztán karácsony körül nálam volt elég erős az agyalás azon, mit lehetne otthon csinálni mégis, mert milyen jó lenne otthon, de ezt inkább a karácsony "rovására" írom, mert azért számunkra az a legnehezebb időszak honvágyilag, mert imádjuk a karácsonyt, és rossz, hogy abból kimaradunk.
Az elmúlt hónapok segítettek abban is, hogy ne érezzük azt, a Trofanat akarjuk mindenáron, mert látjuk a hibáit, látjuk, mennyi a nehézség a házzal, illetve Jürgen karácsonyi pár napos lebetegedése megmutatta, mekkora nehézséget okoz egyikünk időleges kiesése. Illetve az, hogy ez a tél sajnos egyelőre gyengébben alakul azt a kérdést is felveti, vajon financiálisan mennyi hozható ki a házból, mennyire fér az bele, hogy a közeljövőben már ne mi húzzunk napi 12-16 órát, hanem egyre többmindent tudjuk átandi alkalmazottaknak.
És ez a kérdés ugyan úgy felmerülne egy másik szálloda esetében, tehát ha a Trofana kiesik a képből egyáltalán nem biztos, hogy más szálloda irányában mozdulnánk tovább. Mert azért ez egy 24 órás szolgálat, ahol szezonban nincs szabadnap, tehát család mellett ez csak akkor életképes, ha van akkor a ház, hogy több alkalmazottat elbír, viszont egy nagyobb ház meg számunkra nem megvásárolható, mert annyi pénzünk tuti nem lenne.
És ez a több irányú megközelítés illetve az a tapasztalat, hogy mennyire jó híre van pl. a németek körében a magyar konyhának vitt minket abba az irányba, hogy egyre inkább egy magyaros étterem létrehozásán kezdtünk el gondolkodni. Merthogy az kiderült, hogy tényleg ismerik a magyar konyhát, sőt kifejezetten pozitív képük van róla, és a legelső időktől kezdve tapasztaltuk, hogy azokon a napokon, amikor magyar specialitások vannak, többségében a vendégek azokat választják, és kedvükre valóak az ízek. Szintén erős érv az étterem mellett, hogy azért az már inkább csak egy 12 órás szolgálat lenne, illetve szezonban is mondhatja ott az ember, hogy heti egy nap zárva tart, tehát család és magánélet tekintetében lényegesen barátibb vállalkozás. Viszont ami ellene szól, hogy a számunkra oly fontos vendégekkel való barátságos kapcsolat kialakításában nem egy életképes dolog, hisz egy turisztikai helyen, mint ez, az étterem nem törzsvendégekkel működik, hanem nagyjából naponta kell megkűzdeni a bejövő vendégért, és nincs lehetőség olyan kapcsolat kiépítésére, mint amire egy szálloda esetében, amikor a szállóvendég több napot tölt nálad, és ezáltal több figyelmet tudsz neki szentelni. Nem tudom, mennyire hiányozna (most úgy gondolom, nagyon ) ez nekünk, illetve mennyire lenne terhes számunkra, hogy míg a szállodában a nehezebb eset pár vendéggel is néhány nap után dűlőre szoktunk jutni, addig az étterem esetében ez már egy sokkal nehezebb ügy lenne.
Aztán persze az is felmerült, hogy mi lenne, ha most nincs semmi olyan, amit igazán jónak tartunk, akkor utaznánk kicsit vagy csak otthon hédereznénk egy ideig, de ezen a semmittevős irányon olyan sokat nem agyaltunk még, ezt szerintem nagyban befolyásolnák a családbővüléssel kapcsolatos történések. Mert ha az pozitívan alakulna, valószínű azt mondanánk, jó lenne csinálni valami vállalkozást, mert azért a megélhetés fontosabb lenne, míg ha ott inkább negatív irányban alakulnak a dolgok, lehet azt mondjuk, menjünk el pihenni hosszabban valahova, hátha az segítségünkre lesz.
Ami még szintén felmerült, hogy mivel június végi távozás esetén úgy zárnánk, hogy volt két hónap csak kiadásos időszak, lehet, jobb lenne július-augusztusra hosszabbítani, és úgy elmenni, hogy bevételeink is voltak közvetlenül azelőtt, hogy tovább álltunk. De még ez is nagyon nyitott kérdés, hisz ezt is befolyásolja az étterem, másik panzió, családalapítás kérdése.
Szóval sok a nyitott lehetőség, ami persze tökre jó, hisz bármit választhatunk, ami azt hiszem, sokak számára nem adott, de azért tud is nyomasztani ez a nagy szabad döntés dolog, mert olyan nehéz rájönni, mit is akarunk most igazán, és miről gondojuk azt, hogy x év múlva is ezt fogjuk jónak találni. De ami remek, hogy van még időnk, február vége, március eleje előtt a Trofanaval kapcsolatban végleges döntést nem fogunk hozni, és addig még annyi hatás, annyi változás ér bennünket, hogy remélhetőleg jól fogunk dönteni, amikor itt lesz az ideje.
Augusztus elején felkértünk egy értékbecslőt, hogy készítsen egy részletes értékbecslést a házra, hogy mind számunkra, mind a Gerhard és a bankja számára kiderüljön, mennyit is ér a Trofana. Természetesen reméltük, hogy az érték alacsonyabb lesz, mint amire a Gerhardék tartják a házat, de mi se számítottunk rá, hogy a tervezett vételár 1/3-e a ház jelenlegi forgalmi értéke. Az értékbecslő magyarázata alapján (ami amúgy tökre logikus) egy üzleti vállalkozáshoz kapcsolódó ingatlant nem mint épületet kell felértékelni, azaz nem azt kell kiszámolni, mennyibe kerülne ma megépíteni, és levonni a ház korát belőle, hanem azt kell kiszámítani, ebben az épületben éves szinten mennyi forgalmat lehet kitermelni, és azt felszorozni az épület várt élettartamával. Nyilván azt, hogy mennyi forgalom hozható ki a házból, befolyásolja a ház állapota, felszereltsége és elhelyezkedése is.
Azzal együtt, hogy ez az alacsony ár igazából semmit se befolyásolt, azért nyilván nagyon örültünk, és gyorsan fel is kerestük a SparKasse-t, hogy megkérjük őket, számoljanak nekünk egy hitellehetőséget ezen a vételáron + felújítási hitellel is, merthogy a házra nagyon ráfér a felújítás. A válaszra kb. két hetet kellett várjunk szeptember végén, október elején, ami nem volt olyan kellemes. Végül azt a választ kaptuk (és ez is tök logikus így utólag), hogy hitelt nem adnának a ház felújítására, mivel a háznak olyan alapvető felújítási munkálatokra van szüksége (tető, korlát stb.), amik nem javítanák a ház forgalomképességét, tehát kvázi a ház értéke nem növekedne, így nem lenne fedezet arra a hitelre. Mivel mi egy ilyen kombinált hitelhez kértünk elbírálást, ezért nem is ment tovább az ügy, és végül nem akartuk, hogy jó, akkor csak a vételre mondjaank valamit.
Ezzel párhuzamosan felkerestük a Raiffeisent is, ahol Gerhard hitele is van, de ahogy az várható is volt, ők azonnal mondták, előbb egyezzünk meg a vételárról a tulajjal, aztán menjünk vissza hozzájuk.
Így mielőtt hazaindultunk volna, áthívtuk a Gerhardot, elmondtuk neki, hogy mivel a ház állapota rohamosan romlik, és Ő nem költ rá semmit, ezért továbbbérelni tuti nem fogjuk júni 30. után. Egyúttal megmutattuk neki az értékbecslést, és megmondtuk, ennél nyilván nem fogunk többet fizetni. Természetesen bazira meglepődött, nézegette vadul a számokat, de nem nagyon reagált rá semmit azon túl, hogy küldjük át elektronikusan is, neki ezt úgyis a bankjának kell továbbítania, mert a döntés ott születik meg. Persze jött még a duma, hogy ha Oscar megtudja, hogy mi nem akarjuk megvenni, akkor holnapután átjön, és zsebből kifizeti a földszintet, de természetesen mi ezekre a sztorikra nem reagáltunk semmit. A banktól persze azóta sincs semmi hír, Gerhardot ismerve tavasznál előbb nem fog foglalkozni ezzel a kérdéssel.
Otthonlétünk alatt tevőlegesen nem történt semmi az itteni jövőnket illetően, de persze nagyon sokat beszélgettünk róla, kit, mit, hogyan és hol szeretne. Sok az irány, ami felé el lehetne mozdulni, és mindegyik mellett van pro és kontra érv is természetesen. Az, hogy külföld vagy otthon hol egyikünkben hol másikunkban erősödik fel, és nagyon nehéz kiszűrni, mennyi az érzelmi és mennyi a racionális érv mögötte. Otthonlétünk alatt Jürgen agyalt többet azon, mit lehetne otthon csinálni, nekem akkor ez egyáltalán nem jutott eszembe, és erős ellenérvem volt a hazaköltözéssel szemben, hogy otthon nem nagyon mernék semmilyen vállalkozásba se belekezdeni, mert annyira bizonytalan és gyorsan változó a piaci környezet, állandó a variálás a szabályozásokkal kapcsolatban, és ami nagyon fontos, elképesztő az árérzékenység otthon. És ez nagyon sokat számít, mert látjuk, hogy míg egy német vagy holland vendég nem agonizál az ajánlatokon annyit, nem kérdés, ha itt van, megissza a vacsorához az italát, addig a magyar vendégek kizárólag úgy kérnek ajánlatot, hogy az nagyon kedvező legyen, és nem ritka, hogy inkább csapvizet kérnek a vacsorájukhoz. Nyilván ez anyagi tekintetben is sokat számít, de emelett legalább annyira pszichésen is rányomja az ember hangulatára a bélyegét, mert számomra (Jürgen számára kevésbé) bazi idegesítő, amikor megy a cigánykodás, meg csapvíz kérés, de közben meg megy a janizás a szuper telefonnal meg szuper kocsival. És addig, amíg az itteni biznisz miatt ez a vendégek kevesebb százalékára jellemző, rendben is van, de ha otthon csinálnánk valamit, és a vendégek 95% ezt nyomná, tuti megkattannék tőle.
Aztán karácsony körül nálam volt elég erős az agyalás azon, mit lehetne otthon csinálni mégis, mert milyen jó lenne otthon, de ezt inkább a karácsony "rovására" írom, mert azért számunkra az a legnehezebb időszak honvágyilag, mert imádjuk a karácsonyt, és rossz, hogy abból kimaradunk.
Az elmúlt hónapok segítettek abban is, hogy ne érezzük azt, a Trofanat akarjuk mindenáron, mert látjuk a hibáit, látjuk, mennyi a nehézség a házzal, illetve Jürgen karácsonyi pár napos lebetegedése megmutatta, mekkora nehézséget okoz egyikünk időleges kiesése. Illetve az, hogy ez a tél sajnos egyelőre gyengébben alakul azt a kérdést is felveti, vajon financiálisan mennyi hozható ki a házból, mennyire fér az bele, hogy a közeljövőben már ne mi húzzunk napi 12-16 órát, hanem egyre többmindent tudjuk átandi alkalmazottaknak.
És ez a kérdés ugyan úgy felmerülne egy másik szálloda esetében, tehát ha a Trofana kiesik a képből egyáltalán nem biztos, hogy más szálloda irányában mozdulnánk tovább. Mert azért ez egy 24 órás szolgálat, ahol szezonban nincs szabadnap, tehát család mellett ez csak akkor életképes, ha van akkor a ház, hogy több alkalmazottat elbír, viszont egy nagyobb ház meg számunkra nem megvásárolható, mert annyi pénzünk tuti nem lenne.
És ez a több irányú megközelítés illetve az a tapasztalat, hogy mennyire jó híre van pl. a németek körében a magyar konyhának vitt minket abba az irányba, hogy egyre inkább egy magyaros étterem létrehozásán kezdtünk el gondolkodni. Merthogy az kiderült, hogy tényleg ismerik a magyar konyhát, sőt kifejezetten pozitív képük van róla, és a legelső időktől kezdve tapasztaltuk, hogy azokon a napokon, amikor magyar specialitások vannak, többségében a vendégek azokat választják, és kedvükre valóak az ízek. Szintén erős érv az étterem mellett, hogy azért az már inkább csak egy 12 órás szolgálat lenne, illetve szezonban is mondhatja ott az ember, hogy heti egy nap zárva tart, tehát család és magánélet tekintetében lényegesen barátibb vállalkozás. Viszont ami ellene szól, hogy a számunkra oly fontos vendégekkel való barátságos kapcsolat kialakításában nem egy életképes dolog, hisz egy turisztikai helyen, mint ez, az étterem nem törzsvendégekkel működik, hanem nagyjából naponta kell megkűzdeni a bejövő vendégért, és nincs lehetőség olyan kapcsolat kiépítésére, mint amire egy szálloda esetében, amikor a szállóvendég több napot tölt nálad, és ezáltal több figyelmet tudsz neki szentelni. Nem tudom, mennyire hiányozna (most úgy gondolom, nagyon ) ez nekünk, illetve mennyire lenne terhes számunkra, hogy míg a szállodában a nehezebb eset pár vendéggel is néhány nap után dűlőre szoktunk jutni, addig az étterem esetében ez már egy sokkal nehezebb ügy lenne.
Aztán persze az is felmerült, hogy mi lenne, ha most nincs semmi olyan, amit igazán jónak tartunk, akkor utaznánk kicsit vagy csak otthon hédereznénk egy ideig, de ezen a semmittevős irányon olyan sokat nem agyaltunk még, ezt szerintem nagyban befolyásolnák a családbővüléssel kapcsolatos történések. Mert ha az pozitívan alakulna, valószínű azt mondanánk, jó lenne csinálni valami vállalkozást, mert azért a megélhetés fontosabb lenne, míg ha ott inkább negatív irányban alakulnak a dolgok, lehet azt mondjuk, menjünk el pihenni hosszabban valahova, hátha az segítségünkre lesz.
Ami még szintén felmerült, hogy mivel június végi távozás esetén úgy zárnánk, hogy volt két hónap csak kiadásos időszak, lehet, jobb lenne július-augusztusra hosszabbítani, és úgy elmenni, hogy bevételeink is voltak közvetlenül azelőtt, hogy tovább álltunk. De még ez is nagyon nyitott kérdés, hisz ezt is befolyásolja az étterem, másik panzió, családalapítás kérdése.
Szóval sok a nyitott lehetőség, ami persze tökre jó, hisz bármit választhatunk, ami azt hiszem, sokak számára nem adott, de azért tud is nyomasztani ez a nagy szabad döntés dolog, mert olyan nehéz rájönni, mit is akarunk most igazán, és miről gondojuk azt, hogy x év múlva is ezt fogjuk jónak találni. De ami remek, hogy van még időnk, február vége, március eleje előtt a Trofanaval kapcsolatban végleges döntést nem fogunk hozni, és addig még annyi hatás, annyi változás ér bennünket, hogy remélhetőleg jól fogunk dönteni, amikor itt lesz az ideje.
2013. december 10., kedd
Nyári szezonzárás, szabadság, otthonlét
A nyári szezont végül szeptember 25-én zártuk. Az utolsó két hét már nem volt túlságosan megterhelő, néhány vendég volt csak a házban, illetve Jürgen szülei is itt töltöttek néhány napot, azonban szeptember első fele kicsit húzósra sikeredett a számunkra, mivel Anikó (nyári alkalmazott) augusztus végén bedobta a törölközőt. Igazából nem derült ki a számunkra, mi is volt a baja, valószínű munka nélkül szeretett volna sok pénzt keresni, és ittlétének utolsó heteiben elég furcsán viselkedett. Végül bemondta az unalmast, amin mi nem nagyon szerettünk volna változtatni, úgy voltunk vele, nehogy már győzködni kelljen valakit, hogy dolgozzon, így másnap haza is engedtük, és bő két hetet úgy kellett ketten lenyomjunk, hogy még 20-22 vendég volt a házban. Viszont az ilyen helyzetek azért jók, mert mindig rájövünk, semmi se lehetetlen, és ha az ember csinálni akarja, akkor úgy is végére jut a dolgoknak.
Szóval nagy örömmel konstatáltuk, amikor az utolsó vendég is távozott, és végre elkezdhettünk aktívan pihenni :)
Mivel a házzal kapcsolatban vártuk a bank válaszát, nem akartunk/tudtunk hazamenni, úgyhogy ezúttal három hetet itt töltöttünk, mielőtt hazaindultunk volna. Ezalatt sokat pihentünk, DVD-ztünk, Xboxoztunk, nagyokat aludtunk, és egy napra átutaztunk Olaszországba is. A völgy végében lévő Timmelsjoch hágón keresztül lehet átjutni Meranoba, ami egy helyes, pici olasz városka. A szerpentint annyira nem élveztem, mert ködös idő volt a hágón, így bazi keveset lehetett látni, és brutál kanyargós volt az út, de végül csak lejutottunk, és kellemes pár órát töltöttünk Meranoban. És ami a lényeg, isteni pizzat ettünk! :)
Végül a bank negatív válasza illetve a tény, hogy Jürgen be tudna csatlakozni Szőri által szervezett szokásos őszi cseh túrába, gyors döntésre sarkallt bennünket, és turbó pakolással hazautaztunk október közepén.
Az otthonlét sok tekintetben nagyon kellemesen telt, ismét élvezhettünk Guriék lakásának kényelmét, ami minden szempontból elképesztően sokat hozzáad az otthon eltöltött időnkhöz. Azt hiszem, ezt igazán csak az érti meg, aki külföldön él, és ha hazalátogat, nem tud saját lakásba menni, hanem pl. szülőknél kell laknia. Mert akárki akármit is mond, felnőttként bazi nehéz már újra a szülői házban lakni, és egész más egy hétvégi látogatás, mint egy szabadságként eltöltött több hetes időszak.
Jürgen nagyon örült, hogy ismét részt vehetett a cseh túrán, aminek meg persze én is, mert jó, hogy újra részese lehetett ennek az élménynek. Mivel én nem szeretem a sört, illetve kevéssé hoz lázba a diákszállókon való táborozás, egyáltalán nem bántam, hogy otthon maradtam, a hétvégére ugyanis kilátogattam tesómékhoz, és bandázhattam egy csomót a gyerekekkel.
Most voltunk otthon a legtöbbet, hisz végül (a kocsikálváriának is köszönhetően, amiről Jürgen ír majd egy külön bejegyzést) december elején jöttünk csak vissza. Sikerült sokszor találkoznunk Nóriékkal, Milánékkal, tesómékkal, voltunk Kecelen a nagymamánál, Fehérváron, Jürgen szüleinél és Puzsér előadásokon is. Jürgen többször tudott mászni menni, én barátnőztem, és persze voltak napok, amikor senkire se voltunk kíváncsiak, és otthon nyugiztunk úgyhogy tényleg kellemesen telt az otthonlét.
Kicsit (főleg Jürgen számára) nehezítette a dolgokat, hogy sajnos a szülei elég rosszul vették, hogy nem mentünk hozzájuk minden nap, és mint utóbb kiderült, továbbra se értették (tavasszal erről már beszéltünk egyszer velük), hogy miért is nem náluk lakunk, és miért kell nekünk inkább a Guriék lakását kibérelnünk. Sajnos rájuk jellemző módon ahelyett, hogy szóltak volna, mi mindent kombináltak ki, inkább apróbb megjegyzéseket tettek, és hallhatóan sértettek voltak velünk szemben, míg nem a hazautazást megelőző napon végül előálltak a lényeggel: valami miatt mi eltávolodtunk tőlük, és ez nekik milyen rossz.....Ebből lett egy maratoni beszélgetés, amivel sajnos sehogy se jutottunk előrébb, mivel hiába próbáltunk őszintén és egyesen beszélni, és elmondani, hogy külön életünk van, és a szabadságunkat szeretnénk úgy eltölteni, ahogy mi szeretnénk, valahogy nem igazán ment át az üzenet, és Jürgen apukája saját sérelmeivel volt elfoglalva, és abszolút személyeskedő irányba vitte át a beszélgetést. Mivel az én családomtól nem idegenek az ilyen jellegű beszélgetések, engem különösképpen nem kavart fel ez az este, de Jürgent eléggé, főleg azért, mert teljesen inkorrekt módon a szülei a saját problémáikat őrá próbálták áttolni, ahelyett, hogy magukban keresték volna a hibát és a megoldásokat. Így ilyen tekintetben picit negatív vége lett az otthonlétnek, és sajnos Jürgen szüleivel való kapcsolat azóta se javult semmit.
Mindennel együtt jó volt otthon, jó volt megint találkozni mindenkivel, de nagyon jó volt vissza is érni. Ami izgi volt, hogy a házban 4-5 fok volt, így majd megfagytunk jó pár napig, és a komfortérzetünkre azért rányomta a bélyegét a hideg, de ezen is túl lettünk. És érdekes módon, most először fordult elő, hogy valahogy nagyon nem volt meg bennünk a vágy, hogy kezdődjön a szezon, és újra vendégeket fogadjunk. Viszont ezt az alulmotiváltságot az itteni jövőnk bizonytalanságának tudtuk be.
Szóval nagy örömmel konstatáltuk, amikor az utolsó vendég is távozott, és végre elkezdhettünk aktívan pihenni :)
Mivel a házzal kapcsolatban vártuk a bank válaszát, nem akartunk/tudtunk hazamenni, úgyhogy ezúttal három hetet itt töltöttünk, mielőtt hazaindultunk volna. Ezalatt sokat pihentünk, DVD-ztünk, Xboxoztunk, nagyokat aludtunk, és egy napra átutaztunk Olaszországba is. A völgy végében lévő Timmelsjoch hágón keresztül lehet átjutni Meranoba, ami egy helyes, pici olasz városka. A szerpentint annyira nem élveztem, mert ködös idő volt a hágón, így bazi keveset lehetett látni, és brutál kanyargós volt az út, de végül csak lejutottunk, és kellemes pár órát töltöttünk Meranoban. És ami a lényeg, isteni pizzat ettünk! :)
Végül a bank negatív válasza illetve a tény, hogy Jürgen be tudna csatlakozni Szőri által szervezett szokásos őszi cseh túrába, gyors döntésre sarkallt bennünket, és turbó pakolással hazautaztunk október közepén.
Az otthonlét sok tekintetben nagyon kellemesen telt, ismét élvezhettünk Guriék lakásának kényelmét, ami minden szempontból elképesztően sokat hozzáad az otthon eltöltött időnkhöz. Azt hiszem, ezt igazán csak az érti meg, aki külföldön él, és ha hazalátogat, nem tud saját lakásba menni, hanem pl. szülőknél kell laknia. Mert akárki akármit is mond, felnőttként bazi nehéz már újra a szülői házban lakni, és egész más egy hétvégi látogatás, mint egy szabadságként eltöltött több hetes időszak.
Jürgen nagyon örült, hogy ismét részt vehetett a cseh túrán, aminek meg persze én is, mert jó, hogy újra részese lehetett ennek az élménynek. Mivel én nem szeretem a sört, illetve kevéssé hoz lázba a diákszállókon való táborozás, egyáltalán nem bántam, hogy otthon maradtam, a hétvégére ugyanis kilátogattam tesómékhoz, és bandázhattam egy csomót a gyerekekkel.
Most voltunk otthon a legtöbbet, hisz végül (a kocsikálváriának is köszönhetően, amiről Jürgen ír majd egy külön bejegyzést) december elején jöttünk csak vissza. Sikerült sokszor találkoznunk Nóriékkal, Milánékkal, tesómékkal, voltunk Kecelen a nagymamánál, Fehérváron, Jürgen szüleinél és Puzsér előadásokon is. Jürgen többször tudott mászni menni, én barátnőztem, és persze voltak napok, amikor senkire se voltunk kíváncsiak, és otthon nyugiztunk úgyhogy tényleg kellemesen telt az otthonlét.
Kicsit (főleg Jürgen számára) nehezítette a dolgokat, hogy sajnos a szülei elég rosszul vették, hogy nem mentünk hozzájuk minden nap, és mint utóbb kiderült, továbbra se értették (tavasszal erről már beszéltünk egyszer velük), hogy miért is nem náluk lakunk, és miért kell nekünk inkább a Guriék lakását kibérelnünk. Sajnos rájuk jellemző módon ahelyett, hogy szóltak volna, mi mindent kombináltak ki, inkább apróbb megjegyzéseket tettek, és hallhatóan sértettek voltak velünk szemben, míg nem a hazautazást megelőző napon végül előálltak a lényeggel: valami miatt mi eltávolodtunk tőlük, és ez nekik milyen rossz.....Ebből lett egy maratoni beszélgetés, amivel sajnos sehogy se jutottunk előrébb, mivel hiába próbáltunk őszintén és egyesen beszélni, és elmondani, hogy külön életünk van, és a szabadságunkat szeretnénk úgy eltölteni, ahogy mi szeretnénk, valahogy nem igazán ment át az üzenet, és Jürgen apukája saját sérelmeivel volt elfoglalva, és abszolút személyeskedő irányba vitte át a beszélgetést. Mivel az én családomtól nem idegenek az ilyen jellegű beszélgetések, engem különösképpen nem kavart fel ez az este, de Jürgent eléggé, főleg azért, mert teljesen inkorrekt módon a szülei a saját problémáikat őrá próbálták áttolni, ahelyett, hogy magukban keresték volna a hibát és a megoldásokat. Így ilyen tekintetben picit negatív vége lett az otthonlétnek, és sajnos Jürgen szüleivel való kapcsolat azóta se javult semmit.
Mindennel együtt jó volt otthon, jó volt megint találkozni mindenkivel, de nagyon jó volt vissza is érni. Ami izgi volt, hogy a házban 4-5 fok volt, így majd megfagytunk jó pár napig, és a komfortérzetünkre azért rányomta a bélyegét a hideg, de ezen is túl lettünk. És érdekes módon, most először fordult elő, hogy valahogy nagyon nem volt meg bennünk a vágy, hogy kezdődjön a szezon, és újra vendégeket fogadjunk. Viszont ezt az alulmotiváltságot az itteni jövőnk bizonytalanságának tudtuk be.
2013. szeptember 1., vasárnap
Hol tanultam főzni?
Ez a kérdés elég gyakran felmerül a vendégeink részről. Amikor elmondom, hogy bár az üzemeltetési engedély megszerzéséhez szükség volt szakácspapírra, így szakácstanfolyam elvégzésére, azonban valójában otthonról hozom a főzés alapjait, mindig konstatálják, hogy igen, ez érződik. Ilyenkor picit mosolygok magamban, hisz honnan is érezhetné bárki is a különbséget az iskolában tanult és otthonról hozott főzőtudás között, de azért azt valóban megállapíthatjuk, hogy a főzés szeretete valószínű érződik az ételeken, és ez tényleg egy olyan dolog, amit nem feltétlenül lehet megtanulni az iskolában.
A mi családunkban a főzésnek és a jó ételeknek régi hagyománya van, az, hogy minden nap házilag készített, meleg étel kell, hogy az asztalra kerüljön, ami legalább egy levesből és egy főételből kell, hogy álljon, mindig is így volt.
Szerencsés voltam, hisz nagymamám ennek megfelelően minden nap főzött, amiből mindig küldött nekünk is, így hiába voltam menzás az iskolában, délután/este biztos a mama isteni ételeit ettem. Talán emiatt is tart engem Jürgen válogatósnak, merthogy étkezés szempontból el voltam kényeztetve szerinte. Szerintem csak arról van szó, hogy megtanultam, nem azért eszünk, mert enni kell, hanem azért, mert enni jó, és fontos, hogy az ember mindig finom ételeket egyen.
Így kiskoromtól kezdve láttam azt, hogy igenis fontos, hogy minden nap jó minőségű étel kerüljön az asztalra, hogy hétközben kell egy tésztanap, amikor nem eszünk húst, viszont hétvégén muszáj lennie húslevesnek egyszer legalább, és természetesen a szombat-vasárnapi ebéd nem záródhat házi sütemény nélkül.
Aztán ott voltak a családi ünnepek, amikor meg mindenki kedvére készült vagy 10 féle étel, hisz vannak a vegák, a csak szárnyast evők, a bélszínt imádók, így anyu vagy Zsolt elkészítette mindenki számára a megfelelő ételeket, és persze az édességek tekintetében is megvolt mindenki kedvence, amiket ezeken az összejöveteleken mindig a mama készített.
Akár hétköznap volt, akár ünnep, az étkezés fontos szerepet töltött be, sose úgy zajlottak ezek az események, hogy leülünk, gyorsan befaljuk az ételt, aztán megyünk a dolgunkra, hanem mindig hosszú, néhány órás események voltak ezek, sok beszéddel, hosszú falatozással, és a legjobb résszel: a romok feletti ücsörgés közbeni, tepsire égett daragok kikaparásával és elmajszolásával.
Én ebbe nőttem bele, és mindig azt láttam, a nagy kedvencek mellé mindig kell új ételeket is kitalálni, így a szakácskönyvek forgatása is gyakori tevékenység volt nálunk. Azt is megtanultam, hogy hiába jó szakács valaki, és hiába készíti ugyanazt az ételt már sokadjára, mégis mindenkinek lehet rossz napja, így előfordul, hogy például a rétes tészta csak nem akar nyúlni, és muszáj a maminak a falhoz vágnia mérgében :)
"Drágamama", köszönöm, hogy láthattam és megtanulhattam, milyen jó is főzni és jót enni. Ha újra találkozunk, remélem, fokhagymás levessel, sonkás tésztával és Kossuth-kennyérrel vársz :) Addig is én rendületlenül sütöm az almás rétest a vendégeknek úgy, ahogy Tőled tanultam!
Hiányod érezzük, emléked őrizzük!
A mi családunkban a főzésnek és a jó ételeknek régi hagyománya van, az, hogy minden nap házilag készített, meleg étel kell, hogy az asztalra kerüljön, ami legalább egy levesből és egy főételből kell, hogy álljon, mindig is így volt.
Szerencsés voltam, hisz nagymamám ennek megfelelően minden nap főzött, amiből mindig küldött nekünk is, így hiába voltam menzás az iskolában, délután/este biztos a mama isteni ételeit ettem. Talán emiatt is tart engem Jürgen válogatósnak, merthogy étkezés szempontból el voltam kényeztetve szerinte. Szerintem csak arról van szó, hogy megtanultam, nem azért eszünk, mert enni kell, hanem azért, mert enni jó, és fontos, hogy az ember mindig finom ételeket egyen.
Így kiskoromtól kezdve láttam azt, hogy igenis fontos, hogy minden nap jó minőségű étel kerüljön az asztalra, hogy hétközben kell egy tésztanap, amikor nem eszünk húst, viszont hétvégén muszáj lennie húslevesnek egyszer legalább, és természetesen a szombat-vasárnapi ebéd nem záródhat házi sütemény nélkül.
Aztán ott voltak a családi ünnepek, amikor meg mindenki kedvére készült vagy 10 féle étel, hisz vannak a vegák, a csak szárnyast evők, a bélszínt imádók, így anyu vagy Zsolt elkészítette mindenki számára a megfelelő ételeket, és persze az édességek tekintetében is megvolt mindenki kedvence, amiket ezeken az összejöveteleken mindig a mama készített.
Akár hétköznap volt, akár ünnep, az étkezés fontos szerepet töltött be, sose úgy zajlottak ezek az események, hogy leülünk, gyorsan befaljuk az ételt, aztán megyünk a dolgunkra, hanem mindig hosszú, néhány órás események voltak ezek, sok beszéddel, hosszú falatozással, és a legjobb résszel: a romok feletti ücsörgés közbeni, tepsire égett daragok kikaparásával és elmajszolásával.
Én ebbe nőttem bele, és mindig azt láttam, a nagy kedvencek mellé mindig kell új ételeket is kitalálni, így a szakácskönyvek forgatása is gyakori tevékenység volt nálunk. Azt is megtanultam, hogy hiába jó szakács valaki, és hiába készíti ugyanazt az ételt már sokadjára, mégis mindenkinek lehet rossz napja, így előfordul, hogy például a rétes tészta csak nem akar nyúlni, és muszáj a maminak a falhoz vágnia mérgében :)
"Drágamama", köszönöm, hogy láthattam és megtanulhattam, milyen jó is főzni és jót enni. Ha újra találkozunk, remélem, fokhagymás levessel, sonkás tésztával és Kossuth-kennyérrel vársz :) Addig is én rendületlenül sütöm az almás rétest a vendégeknek úgy, ahogy Tőled tanultam!
Hiányod érezzük, emléked őrizzük!
2013. július 30., kedd
Vajon ez itt az utosló nyarunk?
Mivel a bérleti szerződésünk jövő június 30-án lejárt, és nem tudjuk, sikerül e eljutunk oda, hogy ajánlatot tegyünk a házra, illetve ha sikerül is, meg tudunk e egyezni Gerharddal, továbbá, ha a vétel nem jönne össze, tudnánk e Vele olyan egyességre jutni, hogy vállaljunk egy tovább-bérlést, mostanában sokat foglalkoztat a kérdés. vajon itt leszünk e jövő nyáron?
A ház megvétele még nagy kérdés, bár a tél igazán ígéretesen záródott, és a nyarunk is jól alakult eddig, azért van még dolgunk bőven, hogy elérjük azokat a számokat, amiket a bank tavaly előirányozott ahhoz, hogy érdemben beszélhessünk egy hitelről. És még akkor is ott van a nagy kérdés, vajon Gerhard illetve a bankja elfogadná e az ajánlatunkat, vagy jól kinevetnének minket. Ez a kérdés reményeink szerint a téli szezon elindulása előtt ki fog derülni.
Amennyiben a vétel nem tud megvalósulni, nagy kérdés a tovább-bérlés. A ház állapota sajnos folyamatosan romlik, mivel Gerhad már nem akar rá költeni, mi pedig még nem akarunk. Persze Jürgen igyekszik a szezonok között apróbb javításokat megcsinálni (terasz fogázás, szőnyegpadló átmosása stb.), ami nyilván valamilyen szinten javít a dolgokon, de azért nagy csodát így nem lehet csinálni. Jürgen szerint a ház jövő nyárra már nem lesz vállalható állapotban, így tovább-bérlés csak akkor jöhet szóba, ha Gerhard bevállal egy-két felújítási munkálatot (terasz és erkélykorlátok, tetőjavítás a két legfontosabb). Erre viszont elég kicsi esély van, így a jövő nyári ittlétünk elég bizonytalan. Főzés közben, amikor kinézek az ablakon a gleccserre, mindig átjár az érzés, vajon jövő nyáron látom e ezt még. Elég szomorú vagyok miatta, mert nagyon szeretnék jövőre is itt lenni, és ha nagyon sokat foglalkoznék ezzel a kérdéssel, eléggé be tudnék borulni a bizonytalanság miatt. Imádok itt élni, nem tudok betelni a minket körülvevő szépséggel, minden nap más színben pompázik itt a táj. Hiába nem tudunk eljárni sokat, és élvezni az itteni lehetőségeket, már önmagában az, hogy egy ilyen környezet vesz körül, elképesztő boldogsággal tölt el. Nem gondoltam, hogy így fogok tudni kötődni ehhez a helyhez, de Niederthai egyértelműen a szívem csücske lett. Igyekszem nem ezen agyalni, és úgy hozzáállni, bármi is lesz, jó lesz, élvezzük, hogy ez a nyár még itt biztosan a miénk, vár ránk egy téli szezon, aztán meglátjuk, mit hoz az élet. Reméljük, csupa jót :)
A ház megvétele még nagy kérdés, bár a tél igazán ígéretesen záródott, és a nyarunk is jól alakult eddig, azért van még dolgunk bőven, hogy elérjük azokat a számokat, amiket a bank tavaly előirányozott ahhoz, hogy érdemben beszélhessünk egy hitelről. És még akkor is ott van a nagy kérdés, vajon Gerhard illetve a bankja elfogadná e az ajánlatunkat, vagy jól kinevetnének minket. Ez a kérdés reményeink szerint a téli szezon elindulása előtt ki fog derülni.
Amennyiben a vétel nem tud megvalósulni, nagy kérdés a tovább-bérlés. A ház állapota sajnos folyamatosan romlik, mivel Gerhad már nem akar rá költeni, mi pedig még nem akarunk. Persze Jürgen igyekszik a szezonok között apróbb javításokat megcsinálni (terasz fogázás, szőnyegpadló átmosása stb.), ami nyilván valamilyen szinten javít a dolgokon, de azért nagy csodát így nem lehet csinálni. Jürgen szerint a ház jövő nyárra már nem lesz vállalható állapotban, így tovább-bérlés csak akkor jöhet szóba, ha Gerhard bevállal egy-két felújítási munkálatot (terasz és erkélykorlátok, tetőjavítás a két legfontosabb). Erre viszont elég kicsi esély van, így a jövő nyári ittlétünk elég bizonytalan. Főzés közben, amikor kinézek az ablakon a gleccserre, mindig átjár az érzés, vajon jövő nyáron látom e ezt még. Elég szomorú vagyok miatta, mert nagyon szeretnék jövőre is itt lenni, és ha nagyon sokat foglalkoznék ezzel a kérdéssel, eléggé be tudnék borulni a bizonytalanság miatt. Imádok itt élni, nem tudok betelni a minket körülvevő szépséggel, minden nap más színben pompázik itt a táj. Hiába nem tudunk eljárni sokat, és élvezni az itteni lehetőségeket, már önmagában az, hogy egy ilyen környezet vesz körül, elképesztő boldogsággal tölt el. Nem gondoltam, hogy így fogok tudni kötődni ehhez a helyhez, de Niederthai egyértelműen a szívem csücske lett. Igyekszem nem ezen agyalni, és úgy hozzáállni, bármi is lesz, jó lesz, élvezzük, hogy ez a nyár még itt biztosan a miénk, vár ránk egy téli szezon, aztán meglátjuk, mit hoz az élet. Reméljük, csupa jót :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)