Ilyen vendég is akad....

Volt egy család, aki a minap besétált hozzánk (1 estére jöttek), és vacsorát is kértek. A leves rendben lement, bár a kislány inkább csak turkált az ételben, de hát gyerekeknél ez előfordult. Leszedtem a tányérokat és éppen Heidinek segítettem a konyhában a tálalásban, amikor halljuk, hogy kint az étteremben valami futkosás van.

Kinézek, és a kiscsaj a recepció előtt áll és okádik…..az asztaltól szinte végig a recepcióig. Hát van ilyen – biztos be volt baszva – kerítünk gyorsan egy vedret, hogy a maradékot abba köhögje még bele, aztán gondoltuk, hogy majd a szülők felviszik a szobába és lefektetik (mint egy rendes részeget). De mire végzek a hányássepréssel, és visszamegyek az étterembe mind a négyen ott ülnek az asztalnál, mint ha mi sem történt volna (kiscsajnál azért ott a lavór). Nem szokványos helyzet, ezért rákérdezünk mi legyen. Mondják, hogy mehet tovább. Tőlem aztán, csak szorítsa azt a kurva vödröt…

Kiviszem a második fogást, lerakom eléjük, aztán visszacsámpázok a konyhába. Nemsokára azért kinézek rájuk, amikor is látom, hogy a kislány rágyógyulva a vödörre, hatalmasakat ásít bele, miközben anyuci a hátát simogatja, fater meg a bratyó pedig tolják a spagettit. Hát tény, hogy kifizették a kaját, és kár lett volna otthagyni, de azért ez mégiscsak egyedülálló mutatvány volt. Miután végeznek a főétellel, semmi jelét nem adják annak, hogy feszélyezné őket a helyzet (na jó, apuci talán megereszt egy sorry-t), de még annyit se mondanak, hogy a lány számára talán ne erőltessük a desszertet, vagy inkább csomagoljuk be. Azt is megeszik, változatlan körülmények között….

Aztán szép lassan elszivárognak végre a szobájukba, mi meg jöhetünk szkafanderben kihipózni az egész termet, mert, mint kiderült az egész családon végigvonult már ez a vírus. Szóval persze mindenkivel előfordult már, hogy kicsúszott egy kisebb nyeles csuklás, de akkor miafasznak erőltetik, hogy ott üljön az asztalnál!?

(Taps)viharos vacsora

Egy kedves izraeli család sétált be hozzánk, hogy tekézni szeretnének a gyerekek. Mivel üres volt a ház meg amúgy is, természetesen szívesen láttuk őket. A 3 gyerek jól elvolt a tekepályán, és az érdeklődő apuka kíváncsian faggatott minket, mit is keresünk itt?

Mivel valamelyik környező magánházban laktak ellátás nélkül, megkérdezték, nem vacsorázhatnának e itt? Nem igazán voltunk még ekkortájt megfelelően felkészülve egy ilyen hirtelen bejelentkezésre, így azonnal azt válaszoltuk, hogy vacsorát sajnos csak a ház vendégei számára tudunk biztosítani.

A kedélyes beszélgetést tovább folytattuk, majd egy kis idő elteltével az apuka újra bepróbálkozott: és ha most megbeszéljük, hogy holnap mit ennénk, nem vacsorázhatnánk itt?! Erre már tényleg kínos lett volna elutasítóan reagálni, így kedvesen, és rám nem jellemző gyors spontaneitással elkezdtem sorolni a másnapra „tervezett” vacsorát a (nem létező) ház vendégei számára. Na és akkor persze jött a kavarás: a szülőknek és a nagyfiúnak jó az, amit ajánlok, de a középső fiú csak rántott húst eszik, a kislány pedig szeretne sertéssteaket enni, lehet?! Most erre mondjuk az, hogy nem?! Persze nem tűnik olyan drámainak a rántott hús (mondjuk a steak igen, mert életembe nem csináltam még), de amikor még csak épp felállt a konyhánk, és csak néhányszor főztem vendégnek, akkor azért az alap ételek mellé bejövő extrák még elég ijesztőnek tűntek. No de megegyeztünk, másnap este jönnek vacsizni.

A steak készítés számomra teljesen ismeretlen világa elég sok aggodalmat váltott ki belőlem, lévén, hogy életembe nem csináltam még, és mivel egyikünk se eszik sertést és marhát, még étterembe se ettünk korábban steaket, tehát még csak arra se tudok rájönni, jó e, amit csináltam….

Gyorsan beírtam a gugliba, hogy steak készítés, és kb. a legelső talált egy Jamie Oliver videó volt ebben a témában. A videó egésze alatt azt taglalta, hogy a legnehezebb dolog jó steaket csinálni, merthogy az elegáns éttermekben milyen finom mindig, de valahogy az otthoni kiszárad, rágós lesz, odaég szóval egyszerűen nem sikerül…na mondom, ez igazán remek!

A videón volt néhány okosság, például arról, hogyan tudom megállapítani sütés közben, hogy a hús véres, közepesen vagy jól átsült e? Itt a hüvelykujjamat kellett a mutatóujjammal összeilleszteni, és a hüvelykujjam párnáját nyomkodni, ha ilyen a hús puhasága, amikor sütés közben megnyomkodom, akkor véresre sült, ha a középsővel párosítom, akkor medium, ha a gyűrűssel, akkor jól átsült….

Másnap septiben elrohantunk bevásárolni, mivel sertés szüzet nem tartottunk a hűtőben, és délben csaptunk egy próbasütést. Jamie tanácsait követve fűszereztem, sütöttem, picit állni hagytam, és kóstoltuk…hááááát bár nem vagyok sertéshús kedvelő, de ez valami bazi finom volt! J Bár továbbra se tudtam, hogy ilyennek kell e lennie, mivel korábbi tapasztalatom nem volt, hogy ahhoz tudjak viszonyítani, de mégis megnyugodtam, hogy ha más is lesz, azért finom lesz.

Este a vacsora szépen lement, eléggé izgultam, főleg, amikor a főétel került sorra, és az plusz nehézség volt, hogy a steaket frissen kellett elkészítenem, míg a többi ételt melegíttem, a rántott húst, köreteket sütöttem, majd mindent egyszerre tálaltam.

A család tényleg nagyon kedves volt, valamennyi fogást megdicsérték, és szépen megették. Amikor a vacsora végeztével kimentem a konyhából az étterem bárpultjába, a kislány meglátva, hatalmas tapsviharba tört ki, melyhez a család többi tagja is csatlakozott. Kissé túlzónak éreztem eme egyedi véleménynyilvánítást egy vacsora esetében, de hazudnék, ha azt mondanám, nem esett baromi jól J

Sose főztem még idegeneknek....

Hiába főzök már évek óta, hatalmas izgalmat jelentett az első vacsorák elkészítse fizető vendégek számára. Mert nyilván egész más Jürgennek, a családnak vagy barátoknak főzni, hisz ha valami nem úgy sikerül, mondhatja az ember, hogy ez van, most sósan/odakapva/csúnya külsővel eszitek. De egy ilyet mégse ereszthet meg az ember egy vendégnek, aki fizet érte, és nyilván mivel étteremben eszik, éttermi színvonalat is vár el....Így az első itteni főzéseim erős lámpalázzal zajlottak, és hiába álltam neki mindig időben, vacsoraidő előtt egy órával mindig úgy éreztem, nem leszek kész, és kétségbeesetten kiabáltam Jürgennek, azonnal jöjjön segíteni, és dolgozzon a kezem alá.

Természetesen mindig elkészültünk időben, és nem volt semmi gond, de a konyha a főzések végeztével inkább csatatérre emlékeztettek, mint egy HACCP-t betartó három csillagos szálloda konyhájára....minden létező lábost, keverőkanalat felhasználtam a főzéshez, és esélyem se volt úgy indítani a vacsoráztatást, hogy már nagyjából rend legyen a konyhában.

Néhány alkalom után aztán sikerült belejönnöm jobban ebbe is, és eljutnom oda, hogy legyen időm rendbe vágna a konyha nagy részét, mire oda jutunk, hogy jönnek elő a tiszta dolgok (vendégek tányérai).

Jürgennel is össze kellett szoknunk, hisz nekem nagyon rossz volt, hogy nem tudtam, mi zajlik kint, ki hol tart az adott étel elfogyasztásával, mikor kellene elkezdenem a következő fogás tálalásának előkészítését. De Jürgennel kis idő után jól megtanultunk összedolgozni, mindig jött szólni, hogy lassan végeznek az adott asztalnál, aztán, hogy kész vannak, megy leszedni. Így én is tudtam, mikor mit csináljak, és a kezdeti feszült konyhai menet harmonikus és összehangolt munkafolyamattá vált.

Mivel a vacsora ideje alatt én egyáltalán nem találkozom a vendégekkel, természetesen nagyon érdekel mindig, hogy a főztömnek sikere volt e. Persze a visszaérkező üres tányérok is sokat elárulnak, de az jelenthet pusztán csak farkas éhséget is. Így ahányszor behozza kintről a tányérokat Jürgen, kíváncsian várom, mit mond, mit mondtak a vendégek, amikor leszedte az asztalukat. Szerencsére az általános megköszönésen túl sokszor tesznek hozzá valami kedves extra dicséretet is, így főzési kedvem töretlen.

Siessünk, érkeznek az első vendégek!

Megérkezésünket követően hamar egyértelművé vált, nem az lesz az első dolog, hogy a saját cuccainkat a helyükre tegyünk, hanem hogy a házat mielőbb vendégek fogadására alkalmassá varázsoljuk. Erre mindössze másfél hetünk volt, és bár a házban rend volt, és láthatóan minden a helyén volt, mivel a panzió bizonyos részei évek óta nem használták, így mindent le kellett pakolni, és át kellett mosni.

Mivel összességében egy kb. 1200 m2-es házról beszélünk + kert, ami szintén igényelt nem kevés munkát, nagyon örültünk, amikor felmentő seregként bő egy hét elteltével megérkeztek szép lassan a szülők is. Utólag valószínűleg kicsit megbánták ezt a korai látogatást, mert a virágkorukat élő szobalányokat megszégyenítő munkamennyiségre lettek befogva: porszívózás, vasalás, takarítás, fúrás, pakolás, stb. Hát kérem, panzióba jöttek ugyan, de mi nem ígértük, hogy vendégségbe. De legalább meg is lett az eredménye a kelet-európai vendégmunkások tartózkodásának, mert 90%-ban készen lettünk a ház előkészítésével, mire szombaton megérkeztek első vendégeink (a friccek). Vasárnap pedig a magyar család is, akik egyből első este azzal kezdtek, hogy vacsorázni akarnak.......úgyhogy a szakácsnő és a pincér is átestek a tűzkeresztségen.

A tények önmagukért beszélnek: amikor az első tányér  levest kivittem (1 kéz/tányér) a kanalat egyből lekúrtam a földre......a többi kanalat már egy külön tányéron kapták meg; majd idővel megkérdeztem mit szeretnének inni: "3 sör+3 narancslé rendel" (az érkezésük előtt fél órával kerültek ki az itallapok, rajta, hogy 3dl narancslé=2 EURO).......sima ügy.....attól eltekintve, hogy van 2 decis, 2,5 decis és 5 decis üdítőspoharunk......NA BAZMEG!!!!! Irány a pince, a poharasa dobozok feltúrása, de semmi, nuku.

Szerintem rég vártak ennyit 6 italra az Ötztalban, de végül meglett a vészmegoldás. A kölkök 3 decis búzasörös poharakban kapták meg az italaikat, én pedig gyöngyöző homlokkal lazán megjegyeztem, hogy még nem érkeztek meg az üdítős poharaink (hja kérem, egy ekkora cégnél nem úgy van, hogy csak bemegyek a közértbe üdítős poharakért). Végül jól sült el a dolog, mert még tetszett is a gyerekeknek, hogy milyen szép pohárban kapják a najanclevet.

A vacsora pedig rendben lement, mindent megettek, és minden fogást külön megdicsértek, úgyhogy Heidi jól vizsgázott (BTW a hófehér szakácsruhájában alapból szerintem nem lehetett eldönteni, hogy most műtősnek vagy szakácsnak van öltözve, úgyhogy mindig kicsit megfagyott a levegő, amikor kijött egy késsel a kezében……”Na vajon most felnyit valakit, vagy csak a terítést egészíti ki?”).

Azóta pedig minden reggel reggeliztetjük is kedves vendégeinket: gróssze frisse zemmel mit marmaláde und sinken…..zér gút!!!

Hivatalba járni itt is "remek" dolog azaz egymás idegeire megyünk :)

Kiérkezésünket követően első teendőink egyike volt, hogy a megfelelő hivatali ügyeket elintézzük: letelepedési engedély megigénylése, cég székelyének átjelentése, iparűzési engedély beszerzése. Valamennyi elintézése természetesen remek és élvezetes dolog, és bár mindenhol nagyjából kedvesen fogadtak minket, azért bevándorlóként sose ment annyira gördülékenyen a dolog. Bár az ügyvédünk minden összeírt, hova milyen papírokkal készüljünk (diploma + hiteles fordítás, erköcsi bizonyítvány + hiteles fordítás stb.), valahogy mindenütt felvetődött, hogy még kellene valami. Persze előbb-utóbb mindig kiderült, hogy elegendő a nálunk lévő papírkupac, de láthatóan azért nem akarták olyan könnyed adni ezeket az engedélyeket.

Volt olyan helyezte, hogy kínunkban már nem tudtunk mást tenni, mint felhívni az ügyvédünket, és az ügyintézőnek átadni a telefont, beszéljék már meg ők, mi a helyzet. Na egy ilyen alkalommal nem tudjuk mi zajlott le a telefonban, de azzal záródott, hogy másnap menjünk vissza, vigyünk még valami papírt, és utána rendben lesznek a dolgok. Természetesen másnap a megfelelő időben visszamentünk, azonban valamelyik ponton ismét elakadtunk. Erre Jürgen (már rutinosan) mondat, hogy akkor felhívja az ügyvédünket. Erre a szegény ügyintéző heves tiltakozás közepette közölte, hogy ez nem szükséges, megoldja nélküle is, rendben lesz ez így is. Vicces volt a tiltakozása, hogy inkább átlépett egy számára előbb még kifogásolt dolgon, csak ne kelljen beszélnie a pitbull ügyvédünkkel :)

Persze azért ezek a hivatali ügyintézések kellően sok energiát vettek ki mindkettőnkből, szerintem még otthon is kb. 5 perc alatt tud az ember idegbajt kapni ilyen helyzetekben, nem hogy külföldön. Nyilván nehezítő faktor volt, hogy hivatalos környezetben kell Jürgennek fellépnie, ahol azért nyilván nem az alapvető társalgási nyelvi fordulatokat használják, és előszeretettel pufogtatták a speckó szakkifejezéseket. Nem beszélve a jó kis tiroli akcentusról, ami még jobban megbolondította a helyzetet. Természetesen biztos ami tuti beleszaladtunk raccsoló ügyintézőbe is, végképp nehezített pálya Jürgennek. Na de ha mindez nem lett volna elég ahhoz, hogy Jürgen idegei megfeszüljenek, jöttem én....merthogy érkezésünk előtt 2 hónappal elkezdett német nyelvtanfolyamon természetesen nem tettem szert akkora nyelvtudásra, hogy akár csak egy "ich" szót meghalljak a beszélgetésekben, így állandóan igényeltem a fordítást. Ez persze talán még nem lett volna akkora baj, de itt aztán remekül kipúposodott kettőnk karakterének különbsége.

Jürgen nyugodt és nem egy vitatkozós alkat, ezzel szemben én nem annyira bólintok rá rögtön, ha például egy hivatali szituációban az ügyintéző nem mutatkozik túl segítőkésznek. Ez otthoni környezetben rendben is volt, ha passzívnak mutatkozott az amúgy segítségünkre ott lévő személy, Jürgen visszalépett, és én vagy kedvesen kérve vagy felháborodva, de igyekeztem előre mozdítani a dolgokat.

Na de most nyelvtudás híján nem tudtam kibontakozni, így nem maradt más lehetőségem, mint Jürgennek duruzsolni, mit és hogyan kellene mondania. Nyilván a fent említettek miatt már türelme végén járt, így nem nagyon tudta őszinte mosollyal fogadni, hogy én elkezdtem nem kis erőszakossággal nyomatni, és szájába adni kívánságaimat. :)

Ez így utólag már inkább nevetést, mint keserűséget vált ki belőlünk, azonban kiköltözésünknek, és panziós életünk első szakaszának ez a területe sok és új konfliktust hozott közénk. Furcsa volt ilyen haragosnak lenni egymás iránt, mert előtte ilyen fokú feszültség sose húzódott közénk. A jó az, hogy sebtiben megbeszéltük a dolgot, egyöntetű volt a vélemény, miszerint nem szeretnénk válással végezni, és azért jöttünk ide, hogy közösen alkossunk valamit. Én megértettem, hogy Jürgen karakterétől igencsak távol áll az ügyintézővel való vitázás, és ezen nem segít, hogy én nyomom őt, ő pedig azt értette meg, nekem milyen nehéz, hogy nem tudok kibontakozni. Mindketten igyekeztünk változtatni, Jürgen kicsit jobban felvállalta ilyen helyzetekben a konfliktust, én pedig vissza vettem az akaratom erőszakos ráeröltetéséből. Így derült ki számunkra megint, hogy milyen jó is együtt egy akadályt legyőzni :)

Kiköltöztünk

Sose gondoltam volna, hogy egy 50 m2-es lakás felszámolása ekkora meló. Jó pár napot idénybe vett, hogy minden cuccunkat szépen bedobozoljuk, feliratozzuk, és a megfelelő helyre szállítsuk. Mert volt, ami Fehérvárra került, volt ami Jürgen szüleihez, és természetesen volt egy jó adag cucc, ami költözött ki velünk. Hozzáteszem, élveztem a cuccok rendszerezését, mit hova és hogyan kellene dolgot, de azért néhány nap után már kezdett idegesítő lenni, hogy a lakásban egyre több cucc van elöl, és valahogy nem fogy a mennyiségük.

A csomagolás egy jó részét Jürgen söröskorsó-gyűjteményének egyesével történő, megfelelő biztonsági előírásokat követő elpakolása jelentette. De a lényeg, mind megúszta épségben az utazást :)

Jürgen: Szőri cica sokat tudna mesélni arról, hogy milyen szinten voltunk megpakolva, ízelítőképpen annyi, hogy mellettem az anyósülésen egy gigantikus szennyesláda volt leszíjazva, illetve 2 dísznövény is utazott még, amelyek közül az egyik egész úton az arcomat cirógatta (jukka, ha ez mond valakinek valamit...), a másiknak a leveleit pedig ki kellett kötözni, hogy kilássak a jobb oldali tükörben. Heidi orchideája viszont egyetlen sziromveszteség nélkül átvészelte az utat, úgyhogy alapvetően sikerrel vettük ezt az akadályt.

Este 9 körül megkaptunk a Trofana kulcsait, és ezzel biztossá vált, hogy Tirolba költöztünk.

Trofanaaaa

Persze a hozzánk közelállók nagy vonalakban tudták, hogy mit is tervezünk, azonban amikor már kezdtek komolyra fordulni a dolgok a Trofanaval, kínosan ügyeltünk rá, hogy minimálisan beszéljünk róla másokkal, babonából nem szerettük volna elkiabálni a dolgot, mániás, mindent lekopogunk dolgunk erre az időszakra datálódik, és azóta is töretlenül tart. Így az utolsó hetekben/hónapokban tiroli terveinkre vonatkozó kérdéseket igyekeztünk rövidre zárni, és valami bugyuta válasszal mielőbb lezárni a témát.

Nyomasztó volt, hogy nem beszélhettünk a minket körülvevő izgalomról, így remek volt, amikor végre megoszthattuk, és részletesen elmondhattuk a barátainknak mi is történt most velünk. Álmunk egy része megvalósult, és ez nagyon jó érzés!

És persze a barátok a megfelelő búcsúról is gondoskodtak, egy remek estét töltöttünk együtt a Margit szigeten.

Aláírtunk

Végre ez a nap is eljött: ma aláírtuk a bérleti szerződésünket, ami július 1-vel lép életbe. Olyannyira nem foglalkoztunk semmivel, csak azzal, hogy jöjjünk, hozzuk a papírokat meg a kauciót, és írjunk alá, hogy Jürgen egy szál pulcsit hozott magával, én meg egy farmer kabátot ide, ahol ilyenkor még hajnali fagy és hó van :) Kicsit fáztunk.

Bár Gerhard által utoljára olvasott verzióját a szerződésnek még módosítani kellett, mielőtt aláírta volna meg se nézte, odafirkálta a nevét, és átvette a kauciót. Ennyi erővel aláírhatta volna azt is, hogy nekünk ajándékozza a szállodát :)

Fel vagyunk dobva, június végén költözünk! :)

Babos & Co. Alpinhaus OG

Ma aláírtuk első cégünk alapításának papírjait! Persze nem volt ez olyan egyszerű, Bécsbe rohangáltunk egyeztetni, átbeszélni, ami mindkettőnk számára fárasztó és megterhelő volt. De mindegy, itt ülünk, és aláírunk :)

Furcsa, hogy cégünk lett, hogy minket kérdez az ügyvéd, akkor így vagy úgy jó-e nekünk? Mindketten aláírhassunk? 50-50%? Ki a "führer"? Ezekre nekünk kellene válaszolni?! Hiába élünk már jó pár éve felnőtt, önálló életet, mégis így az ügyvédnél ülve olyan kicsinek érzem magunkat, és meglep, hogy a választ tőlem is várják.

Szerződünk vagy nem?!

Az elmúlt hetek a cég alapításán túl (mivel az most már ment magától, csak a cégbírósági bejegyzésre vártunk, sok dolgunk nem volt vele) a bérleti szerződés módosításaival teltek. Szép procedúra volt, ügyvéd átnézte a korábbi szerződést, elmondtuk, hogy mi mit szeretnénk a saját magunk védelmében a miénkbe beletenni, ezt az ügyvéd megírta, küldte nekünk, mi a Gerhardnak, Gerhard küldte a bankjának, jöttek a válaszok, újra ügyvéd, módosítás, alkudozás, jó ezt elengedjük, de ehhez ragaszkodunk.....Eddig ez egész gördülékenyen ment, és mostanra már csak néhány "apróság" maradt: pontos bérleti díj összege és a kezdés ideje. És Gerhard az istennek nem válaszol.....lassan két hete....ez már megint micsoda?! Kivár? Van más potenciális bérlő/vevő, és húzza az időt?! Mi folyik itt?!

Jürgen tiszta ideg, borzalmas ez a bizonytalanság....előálltam hát egy remek ötlettel: ezt így nem lehet, ezeket a kérdéseket úgy se lehet emailen keresztül megbeszélni, hétvégén üljünk be az autóba, és menjünk ki hozzájuk. Jürgent se kellett győzködni szerencsére, megírta nekik gyorsan, hogy szombat késő délután ott leszünk átbeszélni a dolgokat.

Jürgennek már annyira tele volt a hócipője mindennel, és annyira menni akart, hogy kiutazásunk előtt felmondott a munkahelyén. Azt mondta, ha nem is tudunk megegyezni, akkor se akar már maradni...Közben nekem megszűnt a munkahelyem, így láthatóan most egy lapra tettünk fel mindent.

Reménnyel telve utaztunk kifele, bíztunk benne, hogy ezt a néhány kérdést könnyedén meg tudjuk beszélni, és pont kerülhet a szerződésünk végére. Persze itt nekem volt a könnyebb dolgom, mivel németül még mindig nem beszéltem, mi több, még el se kezdtem tanulni, így a tárgyalás teljes egésze Jürgenre hárult.

Kedvesen fogadtan minket, átmentünk körülnézni a Trofanaba, aztán elvittek minket vacsizni. Kellemes családi vacsora, de jó lenne már a lényegről beszélni. Hozzájuk visszaérve szóltnak, leteszik a gyerekeket, addig üljünk le nyugodtan az étteremben, aztán átbeszéljük a szerződés kérdéses pontjait.

Jürgennek vadul duruzsoltam, mire mit kellene mondania, türelmesen hallgatott, nem hoztam ki a sodrából :) És valóban, így minden könnyebb, sikerült helyre tenni a dolgokat, megegyezni úgy, hogy mi is és ők is úgy érezzék kaptak is és adtak is. Megegyeztünk! :)

A szobánkba felfele menet nem néztem hátra Jürgenre, szedtem a lábam, hogy mielőbb ketten lehessünk. Az ajtónkhoz közeledve éreztem, egyre nagyobb a mosoly az arcomon, és jobban ver a szívem. Beléptünk a szobába, és hülye vigyorral csak néztünk egymásra: akkor most kibéreltük a Trofanat?! A boldogság és az igalom érzésével feküdtünk le, és tudtuk, hogy utunk egy nagyon fontos pontjához értünk.

Megcsillant a remény...

Sokat haladtunk az előkészületekkel az elmúlt hónapokban, és most újra időszerűnek tűnt felvenni a kapcsolatot Gerharddal, hogy megtudjuk, ránk vár e még a Trofana. A válasz meseszerű volt: igen, és szívesen kiadná nekünk!!!

Ez a hír most mindent újra felbolygatott bennünk, hatalmas lelkesedés, de sok bizonytalan tényező előttünk, sikerül e megegyezni, szerződni, nem futunk e ki az időből, hogy haladjunk, honnan kezdjük?

Listák hosszú sorát írtuk, és belevetettük magunkat a cégalapítás, bérleti szerződés és egyéb adminisztratív előkészítés tengerébe. De sebaj, talán már jó úton haladunk?!